Egy mindenkit visz / II. Pécsi Nemzetközi Tánctalálkozó

A II. Pécsi Nemzetközi Tánctalálkozón a Pécsi Balett, a Győri Balett és a Szegedi Kortárs Balett PÉCS 2010 – Egy mindenkit visz címen deklarálta dicséretes összefogási szándékát. Három társulat, mely azért (is) küzd, hogy felélessze saját, egykori legendáját.

A három produkcióból álló estén a Pécsi Balett Bolerója számomra nem több, mint dekoratív formagyakorlat, a Győri Balett Gaudíjából kiragadott kettős lenyűgöző, a Szegedi Kortárs Balett Semmi és soha című előadása pedig megállja a helyét, de tudni kell róla, hogy már korántsem friss darab. Az este mérlege azért mégis pozitív, viszont a három társulat együttműködésével színpadra állítandó, 2010-re beharangozott Isteni színjátéknak azért ennél nagyobbat kell majd szólnia. Erődemonstrációra van szükség, s a majdani bemutatót nyilván annak is szánják. Bárcsak az lenne: drukkolok, de nem tudom, van-e ekkora lehetőség a három csapatban. 

Pécsi Balett: Bolero
Vincze Balázs Bolerója látványos, mutatós darab, bár születtek már sokkal erősebb adaptációk is Ravel ismétlésekből építkező zenéjére. Általában két véglet a kedvencem, az egyik, amikor a zene leképezése a cél egy szigorú, absztrakt struktúrával, a másik pedig, amikor zsigerien szenvedélyes előadás kerekedik. Azt gyanítom, Vincze Balázs ez utóbbi tendenciát célozta be, főszereplője – Koncz Péter – akit Animának/Animusnak nevez, szinte az orrunk előtt születik meg. A pompás testfelépítésű, kvalitásos, de meglehetősen nárcisztikusnak ható táncos kezdetben, amikor női alakváltozatban van jelen a színen, hatalmas, csillogó uszályt visel, de később a színen hömpölygő anyagból karok nyúlnak ki a mélyből, és letépik róla a fényes kelmét. A földön kúszó, vörös ruhás táncosnők kara csupán háttérként szolgál a főhős félmeztelen, artisztikus vonaglásához.

Koncz Péter személyében igazán technikás táncosról van szó, aki mégis olyankor a legizgalmasabb, amikor nyersebb mozdulatokat végez: még a szirénektől óvakodó, kikötözött Odüsszeusz alakját is felidézi a szólista hátrafeszített, homorú hátának íve. Ami némiképp gyengesége a darabnak, hogy a kart a koreográfus szinte statisztálásra kényszeríti, a főszereplőnek  pedig nincs olyan szuggesztív jelenléte, melynek tudatos visszafogásával vagy éppen hangsúlyozásával a zenében rejlő fokozásra felelni tudna. A táncos Animusként hatalmas vizes hordóban állva kígyózik tovább, alárendelt, takarásban lévő  alsó-, és domináns felsőteste között különös feszültség. Sokszor láthattunk már ilyen, redukált eszközkészletû, padlóhoz cövekelt, mégis izgalmas koreográfiát, mégsem problémás az ötlet újrahasznosítása, mert Ravel körkörösen örvénylő, monoton zenéjéhez meglepően jól passzol. Azt hiszem, hogy szólóként, az eredetinél kissé nyersebb, atavisztikusabb, szögletesebb, darabosabb szólóként kifejezetten tetszene ez a darab: benne van ám ez a verzió is, csak a sok ornamentika elfedi.

Győri Balett: Gaudí-Josefa kettős
A második és harmadik előadásról máshol, bővebben írtam már, ezért itt csupán címszavakban nyilatkozom. Annak idején, a győri bemutatón nyilvánvalóan kiderült, hogy Gustavo Ramirez Sansano, a Győri Balett Gaudíjának fiatal vendégkoreográfusa képes volt a ?kecske is, káposzta is? bravúrját megvalósítani darabjában, és ez nem kis teljesítmény. Feltehetően elvárások erdejében kellett dolgoznia, hiszen adva volt egyrészt egy librettó, másrészt alkalmazkodnia kellett a monumentális, mindent uraló díszlethez, és az már csak ráadás, hogy viszonylagos közérthetőséggel is kellett szolgálnia a hûséges győri közönség számára. Szerencsére Sansano a maga elegáns, fantáziadús, bonyolult koreográfiai nyelvezetét mégiscsak képes volt átmenteni, és még a társulatot is extrém módon megdolgoztatta, formába hozta. Gustavo Ramirez Sansanóban az a lenyûgöző, hogy nem blöfföl, valóban mindent tud a testről, és a nyelv, amit használ, évtizedekkel frissebb, izgalmasabb, meglepőbb, mint amit a Győri Balettnél az utóbbi időben tapasztalhattunk. A Gaudí-Josefa kettős, ami a pécsi fesztiválon szerepelt, egy biztosan kompromisszummentes felvillanás a darabból, hiszen kizárólag a testről és az érzelmekről szól, nem a látványról és nem valamiféle történetről: ez Sansano igazi világa. Sóthy Virág és Pátkai Balázs kettőse valóban éteri, kifinomult, intim pillanatokkal szolgál, lenyûgöző és megindító is egyben. 

Szegedi Kortárs Balett: Semmi és soha
Juronics Tamás Semmi és soha címû darabját minden naivitása, hatásvadászata, didaktikussága ellenére elfogadom és kedvelem, csak azért, mert fontos problémát tematizál, és süt belőle a koreográfus személyes érintettsége. Miről is van szó? Vannak, akikben értelem és érzelem, szív és agy mindig összecsap, ráadásul előbb-utóbb arra is kénytelenek rádöbbenni, hogy a tudatalattit nem lehet negligálni. Beüt a krach, a felettes én továbbáll, az indulatok, érzelmek elsöprik a józan ész rendjét, a logika helyére az intuíció szökik, a tudatalatti tombol, kívülről pedig úgy tetszik az egész, hogy főhősünk szimplán megbolondulni készül. Juronicsnál mindez látványos, drámai tálalásban zajlik, preparált szívekkel és agyakkal, a két, egymásnak eső, egyenruhás táborral, és egy kócos, hintőporfelhőben úszó nővel, aki a tudatalattit személyesíti meg. Érthető mindez, talán kicsit túlságosan is, de hogy sokadszorra is leköt, az Pécsett elsősorban Finta Gábornak köszönhető, aki vitalitásával, robbanékonyságával elviszi a hátán az egész előadást. Érdekes, hogy csak most szúrom ki őt, hiszen évek óta az a problémám a társulattal, hogy nincsenek elég érdekes, domináns karakterek a férfi táncosok között: lehet, hogy tévedtem.

TÓTH ÁGNES VERONIKA