www.ellenfeny.hu - Barta Edit - 2010. szeptember 27.

A Pécsi Nemzetközi Tánctalálkozó létrejöttét négy évvel ezelőtt a város Európa Kulturális Fővárosa-címet elnyert pályázata inspirálta. A táncfesztivál első éveiben főként a hazai társulatoknak adott fellépési lehetőséget, de olyan fontos, hazai kötődésû koreográfusok is megfordultak az elmúlt években, mint Nagy József vagy Krisztina De Châtel.

Az idei fesztiválprogramban minden eddiginél több külföldi fellépő szerepelt, ami – ismerve a hazai kultúra és ezen belül a kortárs tánc finanszírozásának helyzetét – elsősorban az EKF-pályázat financiális hátterének köszönhető. Míg az off-programban, a színház előtti téren és szerte a városban különböző stílusú és mûfajú helyi együttesek léptek színre, az esti előadásokon többnyire kortárs balett (angolul: contemporary ballet) s olykor kortárs tánc (contemporary dance) előadásokat láthattunk.

A tánctalálkozó programjának összeállítása ugyan mutatott esetlegességeket (kétségtelen, hogy mindenki azt hívja, akit meg tud fizetni és akihez kapcsolata van, ez a hagyomány itthon – s efelett most nem kívánok ítélkezni), de világosan kirajzolódott a meghívottak listájából, hogy a Vincze Balázs vezette Pécsi Balett milyen irányvonal mentén kíván továbbhaladni a jövőben. Amint a Leo Mujiæ által készített Pécsi Balett-előadás (Change Back) is rámutatott arra, hogy az együttes a kortárs balett formai és mûfaji hagyományait kívánja követni.

Immár hagyomány, hogy a fesztivál keretein belül megrendezik a hazai balettegyüttesek találkozóját: az ?Egy mindenkit visz? esten a házigazda mellett a Győri Balett és a Szegedi Kortárs Balett egy-egy előadással szerepel. Hármójuk közül idén egyértelmûen a házigazda pécsiek előadása emelkedett ki, a fejlődésre, változásra való igény és törekvés egyedül az ő előadásukban figyelhető meg. A szegediek IX. szimfóniája Juronics Tamás legújabb, önismétlésbe torkolló (épp ezért egyre laposabb) produkciója, mely a táncosai számára is kevés megmutatkozási lehetőséget ad; a Győri Balett előadása, a Kakas pedig látványos és közönségcsalogató, de egyértelmûen a show-biznisz világa felé hajlik.

Értem persze, hogy a nézőszám megtartása a legerősebb ? és rendkívül nyomasztó ? szempont egy intézmény vezetése számára, pláne a mostani, gazdaságilag ínséges időkben. De a pécsiek vagy még inkább a maribori szlovén balett-társulat előadásában beigazolódott: lehetséges úgy létrehozni népszerû, sikeres, ugyanakkor mozgásvilágában naprakész, akár egy nemzetközi megmérettetésen is helytálló kortárs balett-előadást, hogy miközben ragaszkodunk a hagyományokhoz, ne nézzük ostobának a nézőt.

Az Újvidéki Szerb Nemzeti Színház Balettegyüttesének Új Táncfórum címû kezdeményezése is hasonló, vérfrissítő indíttatásból jött létre; azért, hogy a táncosok (értsd: balett-táncosok) a modern és kortárs tánctechnikákkal megismerkedhessenek, évről évre vendégkoreográfusokat hívnak. A fesztiválon szereplő A falak nyelve címû előadás két Hollandiában élő izraeli koreográfus, Roni Haver és Guy Weizman munkája ? akik többek között azzal az Itzik Galilivel is együttdolgoztak, aki Krisztina de Châtellel jelenleg a Dansgroep Amsterdamot vezeti. A falak nyelve szereplője hét különböző karakterû, de alapvetően szókimondó és vagány nő. Az újvidéki táncosnők olyanok, mint a tyúkok (vagy kakasok) a szemétdombon: vetélkednek, kakaskodnak, pörölnek egymással. Mindez a tánc nyelvére lefordítva: a tét az, hogy ki tud szebben piruettezni vagy éppenséggel kézenállni. Merthogy az izraeliek beletesznek mindenből egy kicsit (ezért előadásuk éppenséggel nem követendő példa), klasszikus balettet, jazzbalettet, s mindezt megfûszerezik a kortárs technikákkal. Így az újvidékiek estjének atmoszférája erősen ?táncbemutatósra? sikeredik, amit a koreográfia köré épített gyenge dramatikus vonal sem rombol le. Ugyanakkor a szláv produkciókra alapvetően jellemző humor és lazaság az előadás hasznára válik, s az este folyamán akadnak egészen szép megoldások, mint a szekrényben fekvő két táncosnő mechanikus, kemény duettje.

Hasonló színházi struktúrából érkezett a Maribori Szlovén Nemzeti Színház Balettegyüttese, s Edward Clug koreográfiája, a Radio&Juliet, mely a tánctalálkozó egyik kiemelkedő produkciója. Clug koreográfiájának érdekessége, hogy a Radiohead zenéjét úgy kezeli, mint egy klasszikus balett zenei alapot (pl. Csajkovszkij Rómeó és Júliája) ? a témaválasztással együtt a koreográfia folytatja a narratív balett hagyományát. A dramaturgiai feszesség megtartása végett Clug behozza a színpadra a filmet, s ezen keresztül meséli el a ?kimaradt? jeleneteket: Janja Glogovac filmje nemcsak praktikus, hanem szép is.

Clug Júliája kemény és határozott, ez már első szólójából kiderül, amivel az előadás indít. Az előadás mozgásvilága többnyire dinamikus és minimalista, ami jól ellenpontozza a lírai filmbetéteket és magát a témát. Sajnos az előadás második felére kevés marad a szuflából, Clug koreográfiáján eluralkodik a történet végigmesélésének kényszere. Mindezek ellenére a maribori társulat produkciója például szolgálhat az itthoni balett-társulatoknak.

A DanzAbierta mint kubai kortárstánc-együttes kuriózumnak számított a fesztiválon, gyanítom, hogy a péntek esti teltház ennek volt köszönhető. Kubáról elsőre nem a kortárs tánc jut eszünkbe, többek között erre reflektált a darab, másrészt az országot körülvevő ?falakra?. Susana Pous lírai hangvételû koreográfiája tipikus gyerekbetegségekkel küzd, s igen hosszúra nyúlik, táncosai közül viszont többen megállnák a helyüket egy nemzetközi együttesben is.

A tánctalálkozó kísérleti szekcióját a japán Hiroaki Umeda képviselte; szólója távol állt a Pécsi Nemzeti Színház nagytermében zajló előadások világától, de felvillantotta a kortárs tánc több tendenciáját is ? többek között a különböző mûvészeti médiumok keveredését s a társmûvészetek kooperációját.

Ha nemzetközi táncfesztiválról s kortárs táncról van szó, akkor egyetlen alkotónak biztos itt volt a helye: ez pedig Kovács Gerzson Péter. Hazánk egyik legeredetibb és leghitelesebb alkotójának Lábán-díjas előadása, a re-DNS ismét méltán képviseli a jelenkori-, kortárs-, magyar táncot.