- Cseh Andrea Izabella - izaszinhazbanjart.hu 2021. május 30. -

Victor Vasarely 115 éve született Pécsett. Uhrik Teodóra alapító tagja volt 60 éve az Eck Imre által létrehozott balett-társulatnak, amely mára Pécsi Balett néven intézmény. Vári Éva – kis túlzással - 60 éve lépett először a pécsi Nemzeti színpadára. És pont 45 éve nyitotta meg kapuit a városban a Vasarely Múzeum. E művészek - sok száz társuk mellett - ettől a várostól kaptak intellektuális, érzelmi, szakmai indíttatást, amely választott hivatásuk nagyjává emelte őket. Mind vissza is adták ezt Pécsnek a maguk módján, saját művészeti águk jelképeivé váltak.  

Talán egyetlen megyei városunk sem tudhatja magáénak azt, amit Baranya fővárosa. Mediterrán szépségű, érzetű városközpontot, világhírű balett-együttest, meseváros-negyedet (Zsolnay), hajdan 4+1 tagozatos, 126 éves kőszínházat, országos hírű alternatív színházi műhelyt, több tucat múzeumot, kiállítótermet. De Pécs városa a múlt század végén a rendszerváltás egyik legnagyobb vesztesévé vált, s ez művészeti és kulturális életére is rányomta bélyegét, ha nem is buktatta el.

Még ha 2010-ben Európa Kulturális Fővárosává is vált a város, eddig hiányzott valami, pontosabban valakik, akik meglátták volna a város múltja és jelene folytatólagosságának egybefonódó művészi erejét. Tevje mondja a Hegedűs a háztető című regényben: „És hogyan tudjuk megtartani az egyensúlyunkat? Egy szóval elmondhatom…. Hagyomány……. Hagyományaink miatt mindenki tudja ki ő, és mit vár tőle az Isten." A Pécsi Balett új előadása rávilágít, mi lehet Pécs egyik legerősebb kulturális hagyománya, és miként erősíthetik egymást a városban a társművészetek, létrehozva valami rendhagyót.  

Az előadás nyitóképében Vári Éva és Uhrik Teodóra - két stílusikon - oldalukon Kiss-B. Attilával és Kamarás Ivánnal egy múzeumi kiállító terembe lépnek be, éppen egy - a színpadi hátsó falon lassan kibontakozó - Vasarely kép elé. Mind fekete, acélszürke alkalmi ruhát viselnek, mintha a kiállítás Grand Opening-jére érkeztek volna, de az is lehet ők a kurátorok, akik a szokásos évi Gálaestre gyülekeznek. E négyes kalauzolja végig a nézőt az estén. Időről-időre - egy-egy táncjelenetben - visszatérnek, hogy elmondjanak egy triviát a művészetről, a művészet emberi életekre gyakorolt hatásáról. Ismert irodalmi citátumok mellett (nyilvánvaló, hogy Shakespeare Jacques nagymonológja sohasem maradhat ki), mintha felbukkannának saját gondolataik is, önnön művészpályájuk lenyomataként.       

Ahogy járnak-kelnek a kiállítótermek között, úgy jön fel Vasarely op-art korszakának egy-egy újabb alkotása: Noorum, Nora-Dell, Vega, Vega-200, a Denfer-korszak képei közül Caracas egyetemi város architektúrája. A képek színvilágával abszolút harmonizálnak a táncjelenetek jelmezei: kék, fekete/fehér, sárga/fekete, vörös-narancs/kék, földszínek. Nagy Fruzsina nemcsak a négy vizuális-mesélőnek, de a táncosoknak is szemet gyönyörködtetően gazdag outfittet tervezett minden színpadi képhez, amelyek képesek Vasarely op-art stílusjegyei felidézésére. Ugyanígy Cziegler Balázs díszlete, amely által a képi formavilág valósággal „kicsúszik” a vásznakról a színpadi térbe, elindítva a nézőkben egy belső továbbgondolást. Erős vizuális képek: levegőben szálló akrobaták, a majd tucat színpadi süllyesztőből felemelkedő, zsákjelmezbe bújt együtt mozgó-lélegző balett-kar, a Vega képről lepattanó piros gömbök. Ezt támogatja az impulzív fénytechnika (Hepkó Miklós, Vincze Balázs). A látvány miatt öröm, hogy az előadás ősszel talán élőben is látható lesz a MÜPA-ban. Nincs az a technikai eszköz, ami visszaadhatná a most csak belső szemmel felfedezett látványvilágot. Amihez - akár a hab a tortán – úgy társul Riederauer Richárd egyórás, az estre összeállított zenei anyaga. Végig modern, erősen fémes hangzás, ami „újra festi” Vasarely képeit.

A rendező-koreográfus Vincze Balázs és két asszisztense: Ujvári Katalin és Molnár Zsolt újragondolták a kiválasztott Vasarely képeket. A mozdulatsorok a klasszikus balett jegyeit hordozták. (Éreztem is, hogy túl sok vagy inkább kizárólag kortárs táncestet láttam az elmúlt években.) Nem követeltek emberfeletti teljesítményt a táncosaiktól, de a virtuóz technikai tudás, a klasszikus balett eleganciája megbújt a táncjelenetekben, megmutatva, hogy a szigorú és következetes munkával karbantartott táncos test mire lehet képes. A jeleneteket légies könnyedség jellemezte. A drámai, lírai, néha komikus színpadi képek törés nélkül épültek, csúsztak egymásra, finoman cizellálttá, már-már költőivé téve az összhatást. Felcsillant egy valaha virágzó balett-társulat tündöklése.

Ha lehet ilyet mondani, a koreográfia bonmotja: a négy prózai szereplő részt vevőként való bevonása egy-egy táncos etűdbe. Kiss-B. Attila egy kilencfős balett-sor dirigenseként, Kamarás Iván egy páros tánc „összekötő kapcsaként” állt a férfi és női szólista között. Úgy tűnt, ők adják meg a szikrát a mozgó, forgó emberi testek között, hogy egésszé álljon össze a jelenet.

Uhrik Teodóra esetében ez talán nem akkora bravúr, lévén táncművész. Ő abszolút vezető balerinaként állhatott a színpadon hat táncosnő gyűrűjében. Eszembe jutott rögtön, hogy közel öt éve a MÜPA-ban láttam klasszikus balettelőadást utoljára, és éppen a Pécsi Balett Hattyúk Tava előadását, amelyben Uhrik ugyanilyen erőteljes, mintha absztrakt kar-és testjátékkal táncolta a Herceg anyját….. tolószékben. Vári Éva női Pügmalionná változott. Általa elevenedik meg a művészi alkotás folyamata, ahogy egy igazi művész ihlete, akarata révén akár a kő is életre kel. Az ő karaktere teljesíti be a férfi szereplők által már előkészített „teremtés-pillanatot”. Remélve, hogy látható lesz az előadás a későbbiekben, nem gyilkolom le előre a jelentet, mindenki fedezze fel magának. De annyit mégis spoilerezek, hogy finoman érzéki, kettősbeszédű színészi játékot láthatnak majd.

Egyetlen idegen test az este folyamán Györfi Anna színművész és Kéméndi Tamás harmonikaművész színpadi duettje. Alapvetően persze nincs vele semmi baj. Egy képzett énekhangú, mutatós színésznő korrekt mód előad két – tessék, megint egy ikonikus momentum - Piaf sanzont (A Párizs egé-t és a Rózsaszín élet-et), egy zenész kíséretében, aki önmaga adja a harmadik Piaf-számot, A harmonikást. Talán nem véletlen, hogy a pécsi Edith és Marlene előadásban Györfi Dietrichet játszotta. Lehet, a későbbiekben majd megteremtik az előadás számára Vasarely alkotóéveinek egyik színhelye, Párizs varázslatos, bohém, kissé romlott feelingjét. Egyelőre nincs meg, atmoszféra nélküli a színpadi jelenet, egymás mellett állnak, de nem játszanak együtt.    
 
Ellenben Uhrik és Vári színpadi együttállása varázslatos. Pécs városa két művész nagyasszonya. Színpadi kettősük visszahozza a Pécsi Balett és a Pécsi Nemzeti Színház aranykorát. A ’60-as és ’70-es évek operett sikereit, amikor Vári Éva mögött a Pécsi Balett tánckara ropta. A ’80-as évek musical bemutatóit, amikor Vári-Velma Uhrikkal járta a Cella-tangót („Pop, six, squish, uh-uh, Cicero, Lipschitz.”)  És pár Káptalan utca-i langymeleg nyári színházi estét ’81-ből, amikor Uhrik Teodóra Pünkösdi Katót, Vári Éva Rica Macát adta a pécsi éjszakában. Pontosan tudják, hogy kik, honnan jöttek és hova tartanak. Ráadásul még mindig, 60 év után is megteremtődik az a bizonyos pillanat, ha belépnek a színpadra.

Vincze Balázs és az évfordulóját ünneplő Pécsi Balett igen jó érzékkel fedezte fel, hogy a mai, lassan-lassan értéknélküli, celebekre épülő művilágban fel kell ébreszteni a pécsi ikonokat. Extra csomagolásban, könnyen ráérezhető, mégis valós gondolatokkal megtöltött nívós tartalmat kell adni: „Egyensúly….. hagyomány, hogy mindenki tudja ki ő és mit vár tőle az Isten.”

Fotó: Kállay-Tóth Anett, Müpa