ORIGO - 2016.04.05. - Szekeres Dóra interjúja Dubrovay László zeneszerzővel és Vincze Balázs koreográfussal

Dubrovay László több mint két évtizede fejezte be nagyszabású balettjét. A Faust, az elkárhozott története Goethe remekművének első és második részét követi, s miként a filozofikus dráma, úgy a zene is enciklopédikus teljességre törekszik. Húsz évvel ezelőtt végül nem került sor a bemutatóra, pedig azok közül, akik valaha is hallottak belőle részleteket, egyöntetûen kijelentették, hogy a mű egyenesen kiált a színpad után. Az elmúlt hetven évben nem született ilyen nagyszabású, egész estét betöltő táncjáték. Az alkotói és koreográfusi folyamatról beszélgettünk Dubrovay László zeneszerzővel és Vincze Balázzsal, a Pécsi Balett igazgatójával, az est koreográfusával.

DUBROVAY LÁSZLÓ: Huszonegy évvel ezelőtt az Operaház felkérése írtam meg a táncjátékot, de azután az igazgatói változások és döntések miatt nem mutatták be, egészen mostanáig kellett várni, hogy színpadra vigyék. Záborszky Kálmán, a Zuglói Filharmónia igazgatója indította el a folyamatot, az ő kezébe került az a Hungaroton által kiadott lemezfelvétel a Faust-szvitekkel, amelyeket meghallgatva annyira beleszeretett, hogy eltökélte, be kell mutatni, mert egyszerûen kiált a színpad után. Káel Csaba, a Müpa vezérigazgatója is osztozott ebben, így végül nagy örömömre a Tavaszi Fesztivál mûsorára került. Az igazgató úr egyébként már korábbról is ismerte a mûvet, mert ő készítette rólam ezelőtt nyolc-tíz évvel azt a portréfilmet, amelyben több részletet, sőt egy egész tételt is használt a Faust, az elkárhozottból. Nem véletlenül, hiszen ez az egyik legfontosabb és legmonumentálisabb alkotásom.

Hogyan épül fel a mű, mennyiben más, mint Goethe eredetije?

Eredetileg Fodor Antal lett volna a koreográfus, vele együtt terveztük a táncjátékot. Elképzelésünk 98 százalékban megegyezett Goethe Faustjával, de voltak olyan dramaturgiai változtatások, amelyekben továbbgondoltuk az eredeti színmûvet. A zenei tételek sorrendjét a goethei elképzelés alapján állítottuk össze, annyiban változtattunk, hogy míg Goethe kétféle nőt mutat be, a fiatal és az érett nő szerelmét ábrázolja, mi ehhez hozzátettünk egy harmadikat, az ideális nő alakját. Annak ellenére, hogy ez egy monumentális kompozíció, több mint 460 oldalas a partitúrája, nagyon rövid idő alatt írtam meg: egy éves intenzív, napi hat-nyolc órát igénylő munka volt.

És mi történt azután, hogy végül kiderült, nem lesz bemutató? Ahogy említette, egészen összetett, nagyszabású darabról van szó, megismerhette a közönség esetleg részleteit?

Szerencse a szerencsétlenségben, hogy a művet eleve úgy komponáltam, hogy a tételek lekeríthetőek, befejezhetőek legyenek, gyakran két befejezést is írtam, számítva arra, hogy ha színpadon szólal meg, akkor folyamatosan játsszák, de külön-külön is előadhatók legyenek. Négy zenekari szvitet állítottam össze, mindegyiket be is mutatták, volt, amelyiket több zenekar is. A bemutatók után a kritika mindig meg is jegyezte, hogy a mû üvölt a színpad után. Hát most itt az alkalom, hogy meglássuk!

Változtatott esetleg bármit is a megírás óta, vagy most épp a bemutató előtt?

Ha valaki mindig a legjobb tudása és felkészültsége szerint igyekszik megírni egy mûvet, ha a mércét a lehető legmagasabbra teszi, akkor megvan a remény, hogy húsz-harminc évvel később is megállhatja a helyét. Többször is előfordult, hogy elővettem régi darabokat, olyanokat, amelyeket akár negyven évvel ezelőtt írtam, de nem tudtam rajtuk javítani vagy változtatni, mert mindig kiderült, hogy abban a gondolkodásrendszerben, amiben születtek, úgy jók, ahogy vannak. Most is meghallgattam a négy szvitet, a Balett szvitet és a Faust halálát, amelyeket fúvószenekarra hangszereltem és a Parafrázist, amelyet a balettzene egy témájára írtam zongorára – most Balázs János nagy sikerrel játssza –, és mindegyiknél úgy találtam, hogy nem tudok semmit változtatni.

Vannak-e olyan különleges feltételek, amelyek egy táncjáték esetében mindenképp kell, hogy teljesüljenek? Máshogy kell komponálni, mikor az ember tudja, hogy a zenéjére táncolni fognak?

Nagy szerencsének tartom, hogy 1971-ben lehetőségem volt egy évet korrepetitorként eltölteni a Hamburgische Staatsoperben, ahol akkor Rolf Liebermann volt az igazgató és az összes Sztravinszkij balettet műsorra tűzte. Így én, mint a balettművészek melletti zongorista mind végigjátszottam ezeket. Mellettük a Bartók táncjátékokat és a klasszikus baletteket is. Ez adott egyfajta tapasztalatot, rálátást a műfajra. Mindig is izgatott, hogy a különböző zenei paraméterek milyen gesztusértékekkel rendelkeznek. Hiszen a zene a mozgás révén jött lére, az ember, mikor zenélni kezdett, természetes módon mozgott is a zenére. Megpróbáltam a zenei gondolataimat mindig úgy megformálni, hogy azok a mozgással, a ritmussal és a zene belső dinamikájával kapcsolatban, harmóniában legyenek.

Mennyire vannak részletes elképzelései arról hogyan nézzen ki majd mindez a színpadon? Milyen volt a munkakapcsolat Önök között Vincze Balázs koreográfussal?

Én maximális szabadságot biztosítottam a képi megvalósításnak és a koreográfusnak. Mindent szabad, ami a mû sokféle mondanivalóját szolgálja. Azt mondtam Vincze Balázsnak, nyugodtan bánjon szabadon a maga elképzelései szerint az anyaggal, tegye hozzá mindazt, amit csak ő tud, mivel ez egy csapatmunka. Balázs sokszor egyeztetett velem telefonon, átbeszéltünk kérdéses részeket. Bár még nem voltam egyetlen próbán sem, de pontosan tudom, hogy egy ilyen alkotói folyamatban az a legjobb, ha nem zavarnak meg egy mûvészembert. A zenekari próbákon, amikor tudok, mindig ott vagyok, hiszen egy darab megszületése előtt ez az egyik legizgalmasabb és legszebb időszak. Azzal, hogy életre kel, új hangszíneket, kombinációkat lehet felfedezni, kipróbálni, ekkor készül el igazán a mû.

A Faust sokszor és nagyon sokféle módon feldolgozott történet, amely olyan univerzális kérdéseket feszeget, amelyek mindig is foglalkoztatták az emberiséget. Született belőle sokféle változat, de táncjáték nem, ezért esett rá a választás, amikor megkaptam a felkérést. A tánc ugyanis lehetőséget biztosít olyan különleges koncentráltságra, amelyben sokkal több történés, akció van; így egy színházi, vagy más zenei adaptációnál sokkal komplexebb módon lehet kifejezni a mű mondanivalóit. Egyébként az elmúlt hetven évben nem sokan vállalkoztak ilyen nagyszabású, teljes estét betöltő táncjáték megírására. Remélem, a közönség örömmel és szeretettel fogadja bemutatását.

Mit szólt, mikor megérkezett a felkérés, hogy egy ilyen nagyszabású táncjátékot állíthat színpadra, ráadásul ősbemutatóról van szó?

VINCZE BALÁZS: A felkérés megérkezésekor először manager igazgatóként gondolkodtam: úgy gondoltam, az épp ötvenöt éves Pécsi Balett születésnapjának méltó megünneplése lesz, ha a Müpában, Magyarország legrangosabb koncerttermében, ráadásul a Tavaszi Fesztiválon mutatunk be egy olyan táncjátékot, amelyet korábban még sosem állítottak színpadra. Szóval egy ősbemutató, ráadásul élő, elismert zeneszerző darabja, remek alkalomnak mutatkozott erre. Aztán persze előjött bennem a koreográfus és rögvest megrémültem: úristen, mit vállaltam, hiszen ez egy nehéz, rendkívül összetett darab! Ha tíz évvel ezelőtt kapom meg a felkérést, biztos vagyok benne, hogy belebukom. Meg kell érni arra, hogy az ember a Fausttal foglalkozzon.Akkor nem tudtam volna a koreográfiámmal átadni azt, amit az életről gondolok. Még most is úgy vagyok vele, hogy öt évvel idősebben még inkább bele tudnám tenni a tapasztalataimat, véleményemet, de remélem, most sem vallok kudarcot.

Mennyire nehéz ezt a sokszor feldolgozott, monumentális történetet feldolgozni?

Egyszerre könnyû és szomorú a helyzetem: könnyû, mert csak meg kell mutatnom, mi is zajlik a világban. És épp ezért szomorú is: a Faust ma nem is lehetne aktuálisabb. Annyira a világunk problémáival, dilemmáival foglalkozik. Számomra mindig is fontos volt, hogy olyan témákkal, darabokkal foglalkozzam, amelyek valamilyen szempontból aktuálisak. A Faustra ez többszörösen igaz.

A Faust az irodalom egyik legnehezebb, legösszetettebb története. Olyan filozofikus dimenziókat feszeget, amelyeket az emberek többsége inkább igyekszik elkerülni, egyrészt mert zavarba ejtően őszinte válaszokat vár tőlük, másrészt mert ezek a kérdések valójában megfejthetetlenek. Nincsen jó vagy rossz döntés. Az én értelmezésemben Faust tragédiája és egyben egyetlen lehetősége, amelybe igazán kapaszkodhatna, a család, amelyben igazán megtalálhatta volna a boldogságot, ha újrakezdhetné az életét.

És hogyan viszonyul Dubrovay László zenéje ehhez a nehéz történethez?

A motívumoknak és a hangszerelésnek köszönhetően könnyû koreografálni a zenére. A figurák egészen pontosan és nagyon erősen meg vannak rajzolva. De mégis vannak olyan pillanatok, amikor én koreográfusként úgy érzem, hogy például Faust a történetben épp egy olyan pontra jut, amikor szükség és lehetőség lenne a jellemábrázolásra, a figura kibontásra, de mégsem tehetem ezt meg, mert visszajön a mephistói zene, ráadásul olyan erősen, hogy azt még a laikus is egyértelmûen hallja és érti. Nekem ilyenkor kicsit nehezebb a dolgom, meg kell oldanom, hogy úgy fókuszáljon a néző, hogy ki tudjam bontani a fausti jellemábrázolást és közben feltûnjön Mephisto is a háttérben.

Laci bácsi egyrészt nagy szabadságot adott nekem, másrészt rendkívül nyitott is volt az elképzeléseimre, de a zenéhez már nem akart nyúlni, azt késznek érezte. És ebből a szempontból hatalmas szerencse és nagy dolog, hogy ez egy olyan kész mû, amelynek él a szerzője, bármikor fel tudtam hívni, ha elakadtam és egyeztetni vele a kérdéses részeket.

A kiváltság mellett, hogy ön viheti először színpadra a Faust, az elkárhozottat, mekkora a felelősség, amely ezzel jár?

Hatalmas. Tudom, érzem, mennyire fontos ez Laci bácsinak, hogy a pályáján talán ez a legfontosabb mûve. Az, amelybe a legtöbb energiát, gondolatot tette. A megtiszteltetés mellett persze frusztrációt is jelent ez nekem, nagyon remélem, hogy nem rontom el ezt a nagyszerû zenét. A közönség véleménye természetesen mindig szubjektív, nekem egyedül a zeneszerző véleménye számít, neki akarok megfelelni. Ha Laci bácsi azt mondja, hogy nem jól sikerült a bemutató, utána akárhányan nézik meg, akármilyen sikeres lesz, én akkor is úgy fogom megélni, hogy nem sikerült megfelelnem az elvárásoknak. De ha ő azt mondja, hogy jó lett, akkor én nyugodt leszek.