magyarhirlap.hu - 2017. 04. 05. - Gönczy László

Dubrovay László táncdrámája a Kodály Központban

Mélyen egyetértek Dubrovay László zeneszerzővel abban, hogy a Faust-témára a jelen aktualitásaként tekint. Akkor is, sőt annál inkább, ha ma a mindig többet, jobbat akaró ember küzdelmei helyett – vagy legalábbis mellett – erős hangsúly esik a kétes kimenetelû alkukra, célt tévesztett törekvésekre, elárult szerelmekre, barátságokra, eszmékre, no meg a durva manipuláció következtében szüntelenül saját démonaival küzdő, a szép élet képességét elvesztő ember vergődéseire.

Dubrovay Faustja vallomásos világdráma, az életmű foglalatának szánt egyszeri nagy gesztus. Hogy e művészi szándék már jó huszonegy évvel ezelőtt valósággá vált, és hogy ezután a mostani pécsi előadás előtt mindössze egyetlen alkalommal kerülhetett a Művészetek Palotája közönsége elé, éppen hogy növeli a tett jelentőségét. Szerencsésnek érezheti magát az a mintegy ezer ember, aki a pécsi Kodály Központban helyet foglalt ezen az estén.

Hogy éppen Pécs lett az egy év utáni második előadás kiválasztott városa, abban nemcsak e koncertpalota páratlan színvonala, hanem a táncdráma tavalyi ősbemutatójában meghatározó szerepet vivő Pécsi Balett, illetve vezetője, a produkció koreográfusaként tevékenykedő Vincze Balázs is döntő szerepet játszott. A táncművészet szempontjából laikusként nem latolgatom, hogy a most helyzetbe hozott társulat elérte-e már a hatvanas évek Pécsi Balettjének legendás magaslatát, azt viszont kijelenthetem, hogy a táncosok produkciója az odaadás, fegyelem, technikai biztonság, mi több, színészi érzékletesség szempontjából egyaránt intenzív élmény volt. Ezen élmény megteremtőinek névsora sajnálatomra nem férhet itt el, mégis muszáj legalább Koncz Péter Mefisztóját méltatnom: hogy egy táncos pillanatnyi kihagyás nélkül, akár a színpad mellékes zugaiban állva vagy ülve is tökéletesen képes megjeleníteni a karaktert, uralni a színt, erre nem találok példát emlékeimben.

Csak tisztelet és köszönet illeti a Zuglói Filharmónia – Szent István Király Szimfonikus Zenekar és karnagya, Záborszky Kálmán teljesítményét. A közel kétórás, különleges játéktechnikai feladatokban bővelkedő, szüntelen tempó- és metrumváltásai mellett nagyon is logikus és koherens zenei anyag ilyen koncentrált és igényes megszólaltatása olyan teljesítmény, amilyet a hetvenes-nyolcvanas évek általam látott budapesti operaelőadásain általában hiába vártam.

A karmester és zenekara kiválósága azért is kulcskérdés, mert Dubrovay zenéje a maga aprólékos kidolgozottságával folyamatos hangfürdő, önmagában is megjelenítve a drámát. Hosszan elemezhető lenne, miként tartja fenn ekkora terjedelemben elfáradás nélkül, a közönség által szerethető módon a figyelmet. Rendre előtûnik egyik meghatározó élménye: Bartók munkássága, és az, ahogyan a maga zenei nyelvébe illeszti a nagy példakép intonációit. Dubrovay ezt a nyelvet a legjobb helyeken és mestereknél szerzett elektronikus zenei tapasztalatok után, azokat is beépítve alakította ki. Az Oscillations és a Délivrance komponistája igazán megteheti, hogy a késő romantikáig visszanyúló, a népzenére is rezonáló eklekticizmussal éljen. Mindent tud a zenekarról, a hangszerelésről, villanásnyi idő alatt vált intonációt vallomásos-érzelmesről önironikus-szarkasztikusra, ezek szüntelen pulzálásával bármeddig ébren tartja a figyelmet. Nem tolja az arcunkba, merre van előre, és bár ezen talán némelyek fennakadnak, az avantgárd gőgje ma már inkább csak mosolyogtató, semmint irritáló. Szinte látom a zeneszerző arcán a bölcs félmosolyt, mintha Hamvassal tartva mondaná: a vélemény nem is fontos. Ami fontos: a látás.