ELLENFÉNY - 2014/március - Uhrik Dóra

Cameron McMillan 2010-ben készítette a Pécsi Balett együttesnek a később is nagy szakmai és közönségsikerrel játszott „A Jó és a Rossz kertjében” címû táncelőadást. Az együttes táncosai nagy izgalommal és kíváncsisággal várták visszatérését és a közös munkát. Kikkel és hol dolgozott az elmúlt 3 évben?

2010 óta nagyon elfoglalt voltam, sokféle munkám volt koreográfusként, táncosként és próbavezetőként is. Londonban élek, de sokat utazom. Az elmúlt évek során a Royal Ballet of Flanders és a Royal New Zealand Ballet társulata számára. valamint a Brisbane Fesztiválra 3 ausztrál társulat klasszikus és kortárs táncosainak készítettem koreográfiát, később két duettet független koreográfusként, az egyik a Royal Opera House megbízásából. Szabadúszó táncmûvészként Rafael Bonachela munkájában táncoltam az Egyesült Királyságban, a Sydney Dance Company vendégmûvésze voltam, Javier De Frutos a Sadler’s Wells-be kért fel új munkára, Japánban Will Tuckett brit koreográfussal dolgoztam. Jelenleg az Egyesült Királyságbeli Ballet Boyz társulatának próbavezetője vagyok, koreográfusi felkéréseimet ezzel egyeztetem.

A próbafolyamatba betekintve az látható, hogy fontos szerepet ad a táncosoknak a mû létrehozásában, szinte alkotópartnerként tekint rájuk a mozgásfolyamatok összeállításában. Ez egy Önre jellemző munkamódszer?

Ez mindig az adott munkán és a táncosokon múlik, akikkel dolgozom. Azon, hogy mennyire nyitottak egy kreatív párbeszédre. Általában azt kérem a táncosoktól, hogy mutassanak mozdulatokat, de ezt mindig egy bizonyos szabály, ill. feladatrendszeren belül kérem, melyek a produkció koncepciójához és struktúrájához illeszkednek. Szerintem ez hasonló a színházi jellemábrázoláshoz, annyi a különbség, hogy mi a mozgás nyelvét és a teret használjuk. Számomra azok a koreográfiai megoldások érdekesek, melyek a táncosok gondolatait és mozgását többféle szempontból is manipulálják. Ahhoz, hogy ez sikerülhessen, folyamatos párbeszédben kell lennem a táncosokkal. Nagyon fontos, hogy a táncosok értsék a munkafolyamat szándékát és szerkezetét. Nemcsak az érdekel, hogy mit tudnak tenni a testükkel, hanem az is, mennyire mélyülnek el a darab gondolatiságában. Ha mentálisan is ott vannak, akkor belülről is értékes perspektívák nyílhatnak meg, melyek kívülről persze nem biztos, hogy érzékelhetők.

Megfigyelhető, hogy alkotása során nem alkalmaz sémákat, hanem a táncosok testéből, karakteréből formál. Fontosnak tartja a táncos személyiségének érvényesítését az alkotófolyamatban?

Minden táncos test más és egyedi mozgásrendszere van és én ezt az egyediséget szeretném látni a produkció mozgásnyelvében. A táncos személyisége az egyik legfontosabb dolog, amit behozhat a munkafolyamatba, a célom, hogy a munkám őszinte legyen és valóságos, ne valami látszat, amiről azt gondoljuk, hogy értjük, de mégsem igaz. Az én séma és formavilágom általában több rétegû és komplex. Ott van, de nem mindig egyértelmû - szeretem, ha a szerkezet meglepő és váratlan.

A klasszikus balett alapjaira épülő koreográfiák a kanonikus, szigorúan meghatározott lépés anyag miatt kevesebb kreativitást engednek meg az alkotónak és a táncosnak egyaránt. A modern-kortárs tánc nagyobb szabadságot ígér. Mekkora ez a szabadság, és miben szigorú a modern technika?

Amikor összehasonlítjuk a klasszikus balettet és a kortárs táncot, nagyon oda kell figyelni a kontextusra. Egyáltalán nem hiszem, hogy élesen szétválasztható különbség lenne a kettő között, inkább evolúció. A klasszikus balett egy nyugat-európai hagyomány része, mely fejlődött és finomodott évszázadok alatt. Valaha a klasszikus balett volt az akkori idők kortárs tánca és sok esetben a balett olyan mint az élő mûvészettörténet. Úgy nézzük a Hattyúk tavát, mintha egy régi mester munkája volna. A tánc kánon - akárcsak a zenében és a mûvészetben - kijárta az utat a modern, most pedig már a kortárs tánc számára. A balettnek megvan a maga fejlődéstörténete, ami a kánont követi, de közben a történelem megőrzéséről is szól, mely mindjért felveti a kérdést “ma mi a balett?”. Nem hinném, hogy kevesebb szabadság van a balettben, gondoljunk csak Balanchine vagy William Forsythe-ra, akik mindketten kortárs perspektívából nyúltak a baletthez, örökre megváltoztatva a mûfajt. A jó kortárs technika ugyanolyan szigorú, mint a jó balett technika, miközben a balettnek egyértelmûbb a nyelvezete, a kortárs táncnak többféle nyelve is lehet. A kortárs táncosnak nagyon képzettnek és sokoldalúnak kell lennie, hogy megértse és alkalmazni tudja az egászen különböző stíluú koreográfiákat. A jó kortárs koreográfia esetében is (a balettől a preformanszig) egyértelmû kell legyen a szándék és a szerkesztés. Valamilyen szinten a legelvontabb dolgot is meg lehet érteni: érzelmileg, cselekményből stb., ha egyértelmû a szándék.

A „Beszélj hozzám” címû most születő táncmûve milyen üzenetet kíván átadni a nézőnek?

A 'Beszélj hozzám' nem rendelkezik egy konkrét üzenettel, nem is akartam ilyesfajta koreográfiát készíteni. Remélem, számos más olyan rétege van az előadásnak, melyet a közönség észrevesz, de a kiindulási pont a párbeszéd és a kommunikáció volt a táncosok által beszélt nyelven, a mozgás nyelvén. A nyelvek hihetetlenül komplex konstrukciók, különösen a magyar!... A felszínen lehet tiszta táncként nézni, de számomra a párbeszéd sok szinten zajlik: a táncosok, mint személyiségek között, együtt csoportként, aztán ott a párbeszéd a közönséggel. Megpróbáltam a színház mesterkéltségét lehántani, a táncot emberibb környezetbe helyezni, ahol a táncosokra emberként tekintünk és ezáltal kicsit elszakadni a ‘nézők’ és a ‘színház’ szokásos elvárásaitól. Ma pont az jutott eszembe, hogy kicsit olyan a darab, mint az én pécsi élményeim: kommunikálok, bár nem értem a nyelvet. A megértés különböző szintjein zajlik minden: a nyilvánvalótól az összetettebbig és az olyan láthatatlan rétegekig, melyeket nehezebb megtalálni. Egy másik szinten arról a szabadságról is szól a Beszélj hozzám, hogy engem mi szólít meg, mi inspirál. Ez jelen esetben Bach zonograversenye, mely olyan sok szinten oly brilliánsan rétegzett... és hát Bach-ra táncolni már önmagában komoly párbeszéd.

Darabjait elképesztő, polifonikus szerkesztés jellemzi. Ez ritkán látható a táncmûvekben, inkább a zenemûvészetre jellemző. Honnan ez az indíttatás?

Érdekes, hogy a polifóniát említi, amikor sok hang egyszerre egymástól különböző dallamot énekel, mely tökéletes harmóniává áll össze. A Jó és a Rossz kertjében volt egy szekció, ami pontosan erre a szerkesztésre épült. A koreografálás számomra ugyanannyira szól s mozgás térbeli és időbeli elhelyezéséről, mint a táncról és a lépésekről. Azt hiszem sok mozgást tudok egyszerre megjeleníteni, ez abból is jöhet, hogy táncosként és koreográfusként is sokat dolgoztam már így, de leginkább az érdekel, hogy rekreálódik egy test a térben, vagy hogyan lehet újraértelmezni, újraképzelni az élet összetett rendszerét, melyet annyira megszoktunk. A polifónia mindehhez passzol, és az ellenpontozás is fontos része koncepciómnak. A perspektíva arról szól, hogyan kapcsolódik egyik dolgo a másikhoz.

Sándor L. István, az Ellenfény címû színház és tánckritikai lap szerkesztője TÁNCKRITIKUS továbbképzést hirdet. Nekünk fantasztikusan „kimûvelt” tollú kritikusaink vannak, akikkel szeretnénk jobban megismertetni a táncprodukciók mûhelymunkáját, azt a „jéghegyet”, ami a víz alatt van. Az Ön táncos-világában milyen a kritikus képzettség?

Az internet megjelenésével ez egy igen érdekes és kurrens vitatéma. A kritika valamelyest kezdi elveszíteni az erejét a közösségi hálózat térnyerésével. Az azonnali személyes kommentárok és vélemények kezdik átvenni a vezetést az interneten. A kritikus hangja ma már csak egy a sok közül és emiatt még tisztább szempontokat kíván. Az Egyesült Királyságban komoly múltja van a mûvészetkritikának. A kritikusok zömmel nagyon magasan iskolázottak, mûveltek, sok előadást megnéznek és értenek a tánchoz, a tánctörténethez.

Szerintem a tánckritika mindenütt más a világon, attól függ, milyen táncmûvészeti kontextusban nőtt föl. Nálunk igen széleskörû, de egyben eléggé specifikus, nagyon a brit kultúrához és tánctörténethez kapcsolódik, olykor igen intézményes.

Milyen ismereteket várna el egy kritikustól, a jó íráskészségen kívül?

A tánc megértése, a kontextus és a formák ismerete lényegi. Mint minden mûvészeti ágnak,a táncnak is megvan a saját története, referenciái, módszerei és szakértelme. Bármilyen kritikus esetében (akár film, irodalom vagy képzőmûvészet), ha nem vagy jól informált, akkor hogy tudnál helyénvaló kritikát megfogalmazni... Szerintem a jó kritikának konstruktívan fejlesztenie és bátorítania kellene a fiatal mûvészeket és ösztönözni az elismert mûvészeket újabb nagyszerû alkotásokra.

A Pécsi Balett együttes táncosai nagyon szeretnek Önnel dolgozni, rengeteget tanulhatnak a munkafolyamat alatt. „A Jó és a Rossz kertjében” címû darabja osztatlan sikert aratott a szakma és a közönség körében egyaránt. Viszontláthatjuk máskor is?

Jó újra itt lenni! Nagyszerû érzés folytatni egy társulattal kialakított jó kapcsolatot, olyan táncosokkal dolgozni, akiket már ismerek. Azt is élvezem, hogy egy olyan darabot hozhatok létre, mely csak a táncról szól. Szeretem a nagyszabású munkákat is, de egy kamarabaletten dolgozni sok nyitott ötlettel, számomra nagyon izgalmas. Nagyon szeretnék visszatérni, persze, jó lenne folytatni a kapcsolatot a Pécsi Balettel!