tanckritika.hu - 2013. február - Vida Virág

A vidéki színházakban az alkotóknak teljes estés előadásokban kell gondolkodniuk – ha lehet két részben –, így a koreográfusoknak és a táncosoknak is ezzel a kihívással kell szembenézniük. Talán ennek köszönhető, hogy a Banális viszonyok – édes finomságok egy nüánsznyival hosszabb a kelleténél. Ugyanakkor a koreográfus becsületére váljék, hogy a közel kétórás produkció alig veszít erejéből, képes új elemeket, gegeket felvonultatni a második részben is, és elvarrja a szövevényes dramaturgiai szálakat. Mindemellett – és nem mellékesen – igen szórakoztató.

Vincze Balázs rendező-koreográfus humoránál volt, amikor megalkotta a Banális viszonyokat. Valójában tényleg ez az 1700-as évekbeli közösségi viszonyrendszer érdekelte; a rizsporos rokokó parókák és sminkek alatt megbújó emberi természet. Férfi és nő viszonya; egy férfi és két nő, két férfi és egy nő, két férfi, két nő, több nő, több férfi kapcsolata – egyszóval minden felállást (vagy inkább lefekvést, csak hogy stílszerűek maradjunk) igyekezett bemutatni. Az egyik jelenetben – két férfi és egy nő részvételével – valóban az ágyig merészkedik, de ott már nem megy messzebb a bohózat klasszikus formájánál. A színpad közepére betolt bútor az előadásban használt három nagyobb kellék egyike, melyet a szereplők hancúrozása tölt meg humorral és játékossággal. A másik nagyméretû kellék egy remekül guruló vacsoraasztal – Vincze sok funkcióban, ötletesen használja – a szereplők le-fel ugrálhatnak a székekről, akár menet közben is. A harmadik egy nagy, világoskék barokk szoknya az egyik táncosnőn – amelynek széles váza szintén gurul, alatta férfiak képesek elrejtőzni. Ki-bebujkálásuk sok ironikus helyzet, helyzetkomikum forrása, amelyhez hozzáadódik a táncosnő kellemesen túlrajzolt mímes játéka is. A barokk miliőhöz Molnár Zsuzsa jelmez- és díszlettervező stilizált, de korhû jelmezeket tervezett. Nem maradhat el a nőknél míder, a buggyos szatén alsó, felette az abronccsal, a férfiak a zeneszerző (Mozart) korában viselt felöltőben, térdnadrágban pompáznak.

Vincze Balázs láthatóan könnyedén dogozik a klasszikus mester, Mozart zenéjére. Finom, barokkosan díszített íveket épít mozgássoraiban – szinte Voltaire szatirikus stílusvirágai elevenednek meg a színpadon –, kihasználja a zene adta dinamikát, jól mozgatja térben táncosait, akik láthatóan lubickolnak szerepükben. A táncosnők tágak, lábukat látványosan a fejükig lendítik, kidolgozott lábfejük, en dehors tartása jól illik a kor szelleméhez. Mindannyian azonosulnak a rájuk szabott karakterrel, és alkalmuk nyílik színészi képességeik megcsillantására is, mellyel legtöbbször élnek is. A sok gesztikuláció, a pantomimes betétek, a különböző hangok kiadása ez esetben nem zavaró, hozzá tartozik a rokokó pátoszos idilljéhez. Matola Dávid szólója kiemelkedő, mind koreográfiában, mind előadásmódban. Matola ruganyossága, pontossága és színpadi jelenléte meggyőző; adottságaihoz tökéletesen illik a bohó(c) karakterszerep.

Bár összességében jó dramaturgiai felépítésû, élvezetes, színes és játékossága mellett mélységeket is megérintő előadás a Banális viszonyok, mégis felmerül egy fontos kérdés, mely a nézők szempontjából másodlagos, ám szakmai szempontból fontos fókuszpont az előadás megítélésében; komoly kétségeket vethet fel a produkció egészével kapcsolatban. A Banális viszonyok nemcsak témájában, hanem számtalan koreográfiai megoldásában is sok áthallást mutat Jiøí Kylián, a Netherlands Dance Theatre kiemelkedő koreográfusának egyes munkáival. Vincze Balázsnak ez igazából fel sem róható – hiszen oly sok alkotót inspirált már előtte is a cseh mester –, az viszont sokkal inkább, hogy erre az ajánlóban vagy a mûsorfüzetben semmiféle utalás nincs; így azonban mindez megtévesztő lehet a kevésbé avatott szemû nézők számára. Kylián valójában stílust teremtett 1986-ban, amikor Mozart zenéjére megalkotta a Hat tánc címû táncmûvet. Azóta humora, figurái, koreográfiai ötletei rendre visszatérnek a táncszínpadokon, de még a jelmezválasztása is. Vincze Balázs is komolyan tanulmányozhatta Kylián életmûvét, hiszen koreográfiájában az általános „Hat tánc-életérzés" mellett a filmre készített Birth-day ágyjelenete, vagy az 1991-es Petite Mort gurulós barokk jelmezei is helyet kaptak – sőt, ahogyan azt már fentebb említettem, központi kellékekké is váltak. Szerencsére Vincze átszínezi kicsit a jeleneteket, más keretbe helyezi a történéseket, és elvont tér helyett díszletfallal kijelölt barokk kastélyba teszi a helyszínt is. Anakronisztikus elemként behozza a léggömböt (piros szív alakú léggömböket), de ez az előadás legkevésbé sikerült ötlete – hiába a kellék szimbólumértéke, hiába a felhasználás sokféle, kreatív módja. Hasonlóan giccses, mint Egerházy Attila egy korábbi munkájában volt. A többi részlet valójában nagyon emlékeztet a Hat táncra, mind stílusban, mind humorban, mind mozgásnyelvben.
A Banális viszonyok megalkotása ennek ellenére komoly szakmai felkészültséget kívánt a koreográfustól és táncosoktól egyaránt, az eredmény pedig szórakoztató, elismerésre méltó munka, melynek azonban érdemeiből sokat levon a vitatható eredetiség.