www.tanckritika.hu - 2012. október 19. - Sárosi Emőke

Balkáni virtus, batyus utolsó vacsora, máglyahalál. Zachár Lóránd sírós-nevetős déli koreográfiát kreált a klasszikus Rómeó és Júlia-történetből.

Festett hegyek előtti fehérvásznas képkeretbe érkezik a nézőtérről a harsány balkáni batyus bagázs. A vándorló csapat a Vajda (Pataki Szabolcs) vezetésével találkozik a buszmegállóban a városi népekkel, akik feleségért jönnek. A minimál díszletezés filmszerû, gyors váltásokat tesz lehetővé, ugyanakkor a fehér vásznon megjelenő dinamikusan változó vetített háttér egyszerre kölcsönöz a festménynek patinát és pillanatnyiságot. A benne elrejtett zipzáras résekkel lehetővé teszik, hogy a látvány megelevenedjen, kikukucskáló arcok, kezek teszik háromdéssé az élményt. Így lesz térhatású a lányos ház is, ahol az apák (Dóri István, Koncz Péter) látványos kézfogással megegyeznek az esküvőben, így az üzlet megköttetett. A szerelmes lánynak (Vincze Brigitta) nincs választása, a városi, pénzes, kicsit bugyuta öltönyös (Kerekes Soma Lőrinc) lesz, ha tetszik, ha nem, élete párja. Persze a balkáni Júliának van szeretője, akivel a csillagok alatt romantikáznak, de a fiú (Matola Dávid) nem elég elszánt vállalni akaratát, feláldozva szerelmét sodródik a hagyomány közösségmegtartó erejével. Gyenge ellenállása a lopott csókokban, titkos érintésekben ki is merül. A házasság tragikus szenvtelenségét erősíti a kontraszt: a romantikázó szerelmesek csillagos éjszakája utáni após-anyós hálószoba-jelenet. A férfiak az éjszaka közepén a pálinkát választják feleségük ölelő karjai helyett, így az asszonyoknak is csak a pia marad és a cefreszagú ágy.

A Vajda, a „mellényes lövöldöző" vezetésével pillanatképet kapunk a balkáni Grease Lightning életérzésből – autóroncsok között, falovon, sörözve bandáznak. Itt az álmok szabadok: nincs kötelesség, hagyomány, csak szerelem és mulatság. Ebből a vágyott valóságból rángat ki a Násznagy (Harka Máté) kurjantása, „Esküvő", beindítva az elkerülhetetlent. Őrületes felfordulással készül a lagzi: pakolás, terítés, a batyuból előkerülnek a csörgő-zörgő rossz lábasok, a sült csirke és az Utolsó vacsora parafrázisaként állóképben koncentrálódik a balkáni habitus: Jézusként középen a vőlegény, az asztalnál pedig a hívő éhes rokonság. A szünetre kitessékeli a nézőket a Vajda, hiszen a „násznép enni fog", nincs más választás „tiplizni kell a büfébe".

Szünet után a lakodalom dinamikusan halad tovább az elkerülhetetlen tragikus vég felé, mert a menyasszony nem akarja a választott fiút, így szembe kerül a hagyomány erejével. A konok férfifal áttörhetetlen részeg ereje, ha kell, a pusztítást választja – a kimondott szó érvényes, az alku megköttetett, egy lánynak nincs beleszólása sorsába. Ezt a pokoli látomást két vízió oldja fel, a Sógornő (Ujvári Katalin) és a Vőlegény álma. A sógornő szívesen cserélne a menyasszonnyal, álmában a városi lét palotaként jelenik meg, finomság, szépség, kecsesség, de neki csak a borgőzös, durva, balkáni valóság jut. A fiú álma a kamaszos, kötelességmentes szabadság: lazítás és horgászás a tóparton, amely egy humorosan groteszk helyzetkomikummá válik a férfiak játékos verekedése által – ez az előadás egyik kiemelkedő pillanata. Ritmus, technika, dinamika: összhang a négy táncos, a mozdulat és a zene között. Ez a harmonikus gyermeki idill szertefoszlik a tényszerû valóságban: a lány mást szeret, és az érzelmeket nem lehet kierőszakolni. A megoldás: máglyára a lakodalmat és a lányt.

Megható a lehetetlen szerelmesek dance macabre hármasa: szenvedély, tökéletesen testtudatos mozdulatok, valódi mûvészi jelenlét a színpadon – a Vőlegény a lány kezét kéri, a szerető a szívét adja. A táncosok átlényegült varázsa teremti meg a tragédiát, hiszen a színpadon már csak a kupacba állított kellékek vannak, benzines kanna, majd a pisztolylövés és a sötét. Az öröm ünnepéből a halálba torkollik az előadás, így lesz az egyesítés szent ünnepének lehetőségéből értelmetlen, eretnek máglyahalál. Korlátolt férfiak pusztító erejû konok hagyománya – keserédes balkáni mese sok humorral és egy csipetnyi halállal.