tanckritika.hu - 2016. december - Faluhelyi Krisztián

Tízedik alkalommal került sor az idén a Pécsi Nemzetközi Tánctalálkozóra, s ezúttal a korábbi éveknél gazdagabb program várta a közönséget.

Balettelőadások

A találkozót a Győri Balett és a Magyar Nemzeti Balett nyitotta. A Győri Balett két rövid darabja absztraktabb alkotás. Velekei László koreográfiájának, a keretes szerkezetû Belső hangoknak a rövid etûdjei pillanatnyi állapotokat és viszonyokat, nehezen megragadható, tovatûnő hangulatokat és benyomásokat villantanak fel, miközben az előadás a mozgás mellett a kosztümökkel, a színekkel, a fényekkel és a nemekkel is játszik, míg a jóval lecsupaszítottabb Kizökkentben már szinte kizárólag a mozgásra esik a hangsúly: Cayetano Sono koreográfiája az ismétlésekre, az időbeli eltolásokra és a párhuzamokra épít.

A Belső hangokkal és a Kizökkenttel szemben a Hat tánc már könnyebben referencializálható előadás. A Magyar Nemzeti Balett Jiøi Kylián híres, 1986-os koreográfiáját elevenítette fel, melyet Mozart német táncaira komponált a holland koreográfus. Kylián harsány, groteszk, gegekkel teli rizsporos intrikái színleg a 18-19. századba visznek vissza minket, ám ez korántsem akadálya annak, hogy a megjelenített figurák, gesztusok és viszonyok mögött a mára ismerjünk rá. Mind a Győri Balett, mind pedig a Magyar Nemzeti Balett előadásai szépen, pontosan kivitelezett előadások remek táncosokkal, de egyikre sem mondanám, hogy felkavaró, vagy – Roland Barthes szavaival élve – hogy átjár, megragad, megindít, megrendít… Ellentétben a Szegedi Kortárs Balett előadásával.

Általában nem szerencsés, s nem is igen lehet egy fesztivál előadásait rangsorolni, ezúttal azonban talán nem túlzás kijelenteni, hogy a Szegedi Kortárs Balett Moderato cantabiléje messze kiemelkedett a találkozón látottak közül. Az előadás minden elemében egészen fantasztikus, a koreográfiától a díszleten, a kosztümökön és a zenén át egészen a táncosokig. Az előadást Marguerite Duras azonos címû regénye ihlette, de a színlap ismeretének hiányában a néző akár egy García Lorca-darabba csöppenve is érezheti magát: a tiltott, épp ezért a közösség/társadalom előtt titkolandó vágyból és viszonyból fakadó feszültség, mely mindvégig átjárja az előadást, az elfojtott szenvedélyek, a visszafojtott indulatok, melyek rendkívül erős, drámai atmoszférát teremtenek, akár a spanyol író érettebb munkáit is eszünkbe juttathatják. Az előadás karcos zenei montázsa csak tovább fokozza ezt az atmoszférát. A mindössze két elemből álló díszletet rendkívül sokrétûen használják: külső és belső terek, egy vagy több tér megjelenítésére, miközben hol a terek elválasztásával, a köztük lévő határok áttörhetetlenségével, hol pedig képlékenységével játszik az előadás. Enrico Morelli koreográfiája rendkívül energikus, feszültséggel teli, és a táncosok profizmusának és erős jelenlétének köszönhetően maximálisan érvényesül is.

A Pécsi Balett a találkozón mutatta be a Száll a kakukk fészkére balettváltozatát. Ken Kesey regénye, akárcsak Milos Forman filmadaptációja a 20. század egyik legnagyobb hatású társadalomkritikája, az előadásban mindebből azonban nem sok, vagy jóformán semmi sem érződik. A kétszintes díszletben még tetten érhető egy olyasfajta törekvés, mintha a történetet mindvégig átjáró fent és lent egymással szembenálló világát szerették volna megjeleníteni, ám ez nem sikerült maradéktalanul. A felső szint az előadás folyamán többnyire szimpla átjáróként funkcionál, s csak elvétve jelenik meg a hatalom megfigyelő állásaként, vagy éppen kitörési pontként.

Az előadás Bromden szólójával indul, ami, tekintve, hogy ő a regény narrátora, nagyon jó ötlet. Maga a szóló remekül meg van koreografálva, Koncz Péter szintén kiváló benne, mégis az egész mintha elköszönni látszana Bromden karaktere mellett. Az első jelenetek alatt mindvégig azon gondolkodom, hogy vajon a balettalapú technika miatt van-e ez, hogy vajon alkalmas-e a balett e történet átadására. Alapvetően nem gondolom, hogy a balett képtelen lenne bizonyos történetek visszaadására, ugyanakkor itt azt érzem, hogy ennek a koreográfiának ez nem megy. Az ápoltak megjelenésekor különösen élesen villan be, mennyire jót tett volna egyéb technikák bevonása. (Itt persze véletlenül sem a test rángásait előtérbe helyező mozdulatokra vagy technikákra gondolok, melyek különböző szindrómák, állapotok vagy mozgási rendellenességek mimetikus leképezését sugallanák.) Más technikák bevonása ugyanakkor ahhoz is hozzájárulhatott volna, hogy az ápoltak sokkal összetettebben és egyénibben jelenjenek meg. Míg a regényben és a filmben az ápoltaknak saját egyéniségük van, itt ezek az egyéniségek elvesznek. Bromden figuráján kívül egyedül Billy alakja felismerhető még, de az övé is csak az előadás utolsó harmadában, miután előtérbe kerül a történetben.

A Száll a kakukk legfőbb problémája azonban korántsem a fentiekből fakad, hanem hogy szórakoztató revüvé, peep show-vá silányítja a történetet. Az intézményben ki-be járnak a prostituáltak (e kosztümöstül, színészi játékostul bohózatba illő jelenetek az előadás leggyengébb pillanatai), egy idő után olybá tűnik, mintha a zuhanyzós jelenetek már sohasem akarnának véget érni, mintha ebben a történetben kizárólag minden ott történne, s persze nem hiányozhat a közönség felé forduló, színes alsókban és törülközőkkel parádézó férfi tánckar sem, hiszen a nézőnek ez jár.

Apropó zuhanyzók! Úgy tűnik, időről-időre visszatérő, ám annál érthetetlenebb becsípődés ez Vincze Balázs munkáiban. Legyen szó akár az Othellóról, akár a Száll a kakukkról, zuhanyzós jelenet kell, hiszen a munkában megfáradt kispolgár megérdemli, a pénzéért ennyi jár neki, hiszen mi lehetne izgalmasabb annál, mint hogy Tuboly Szilárd szemérmesen kilép az alsónadrágjából, néhány másodpercig zuhanyzást imitálva kéjesen végigsimít pőre tomporán, majd ugyanilyen szemérmesen vissza is bújik alsójába. Mindez nemcsak a táncos, de a közönség lenézése és megalázása is egyben. Érdemes a jelenetet összevetni a Radioballet előadásának kezdő jelenetével, ahol a táncos testének nyers, direkt lemeztelenítése – azon túl, hogy tartalmilag is illeszkedik az előadásba – a táncos testére történő reflexióként értelmezhető (nem véletlen, hogy az előadás végén még annak keretes szerkezete ellenére sem történik meg ismételten a test totális lecsupaszítása), míg a Száll a kakukk álszemérmes jelenete a színházi voyeurizmus iskolapéldája.

Mindezen körülmények között a táncosoknak sincs könnyű dolguk. Ratched nővér mindvégig meglehetősen súlytalan, s a Száll a kakukk esetében ez azért egy kardinális probléma. Talán Kócsy Mónika alakítása sem elég karakteres, de a rendezés egészen biztosan nem könnyíti meg a dolgát, sem a figura térbeli elhelyezését illetően, sem a (szintén bohózatba illő) kísérőit tekintve, akik adott esetben szintén adhatnának súlyt a figurának. Tuboly Szilárd McMurphy szerepében fiatal kora ellenére is igen jó, pedig „csak” beugrott (a színlap szerint eredetileg Molnár Zsolt játszotta volna McMurphy szerepét). Nem rajta múlik, hogy nehéz nem arra gondolni, McMurphy figurája valóban Molnárnak való szerep lett volna.

A találkozó záró előadása az izraeli Kamea Dance Company Carmina Buranája volt. Mind Tamir Ginz koreográfiája, mind az előadás egésze meglehetősen vegyes összképet mutat. Az előadásban, főként annak első felében akadt néhány szépen koreografált és kivitelezett jelenet, ám túlnyomó többségében – az előadás vége felé közeledve, pláne az altesti mozdulatok fokozódó előtérbe kerülésével – erősen giccsbe hajló produkciót láthattunk. Persze lehetne mentegetőzni a témával, hogy tudniillik Orff zenéje erősen kínálja magát a giccsnek, s nem ez az előadás az első, mely zátonyra fut rajta. Ám ez korántsem törvényszerű; egyik üdítő kivétel ez alól éppen Juronics Tamás másfél évtizede készült koreográfiája a Szegedi Kortárs Balett előadásában.

Kortárs tánc

Az egyhetesre nőtt 10. Pécsi Nemzetközi Tánctalálkozó egyik nyertese a kortárs tánc volt, hiszen a korábbi évekhez képest ezúttal több független társulat által létrehozott, vagy éppen új eszközökkel kísérletező és új utakat kereső előadás fért a programba, s ez rendkívül fontos – jó esetben akár inspirációs hatással is bírhat – egy olyan városban, melynek színház- és táncszféráját az alternatív és kísérletező törekvések totális hiánya jellemzi.

A kortárstánc-előadások közül a Duda Éva Társulat Mesh és a Radioballet Totem és tabu című előadásai voltak a legizgalmasabbak. Guy Nader és Maria Campos koreográfiája, a Mesh egy fantasztikusan szép ívű, letisztult, absztrakt előadás, mely teljesen ellenáll a történetképzésnek. A megvilágítástól függően a fehér és a szürke árnyalatai között játszó üres térben fehér és szürkés kosztümökben öt táncos áll mozdulatlanul a darab elején. Nem egyszerre lendülnek mozgásba, hanem csak fokozatosan, egyikük a másik után. Kezdeti mozgásuk rövid, szaggatott, többnyire geometrikus mozdulatokból áll, s sok esetben egy mozdulat megtételét annak visszafelé történő elvégzése követi, mintha csak mechanikus szerkezeteket látnák. Ahogy fokozatosan erősödik a zene, a mozdulatsorok egyre hosszabbá válnak, veszítenek geometrikusságukból, s a visszafelé történő ismétlés is kevesebb. Az előadás közepére egyre összetettebbé és egyre szokatlanabbá válnak a kontakt-jellegû mozdulatsorok. A koreográfia az ugrással, a lendületvétellel, az elrugaszkodással és a megérkezéssel kísérletezik, a mozdulatok összetettsége és szokatlansága következtében fokozott kockázatot is hordoz magában. Az előadás végére újra egyszerûsödnek a mozdulatsorok, fokozatosan halkul a zene, s végül ismét mozdulatlanságba dermed a színpad.

Kevésbé absztrakt Egyed Bea és Újvári Milán, azaz a Radioballet Totem és tabuja. Az előadás elején a két táncos a színpad elején leveti ruháit, és önfeledt, felszabadult táncba kezd. A paradicsomi állapot azonban nem tart sokáig: a felszabadultság egy szempillantás alatt szégyenkezésbe fordul át, a ruhák visszavételét követően pedig nem marad más, mint beérni, megelégedni a másik pótlékával, egy gumibabával. Ha a címből kiindulva túlságosan is ragaszkodnék Freudhoz, akkor itt a már a törzsi társadalmakban is létező incesztus törvénybe iktatásának pillanatát fedezném fel, de kár lenne csupán erre a megközelítésre szûkíteni az előadást. Ez valószínûleg – a címmel ellentétben – magának az előadásnak sem célja, mert annál jóval általánosabb problémákat vet fel. Az alkotópáros folytatja korábbi darabja, A szerelem természete témáját, ezen előadás középpontjában azonban már a kapcsolatteremtésre irányuló vágy falba ütközése, az egyedüllét, a társtalanság és a magány, illetve a társas magány áll. Egyed Bea és Újvári Milán koreográfiájában ugyancsak a két táncos mozdulatainak egymáshoz kapcsolódása, sajátos alakulása válik különösen izgalmassá, illetve az, hogy miként kap helyet e viszonyban és a mozgássorokban a két gumibaba. A felszabadult zárójelenet végül oldja az előadás komorabb atmoszféráját, s egyfajta keretet is kölcsönöz neki egyben.

Ugyancsak izgalmas előadás volt a GG Tánc Eger Egyenes labirintusa. Jóllehet az előadás nem tûnt egészen összeérettnek, s technikailag sem volt tökéletes (ami talán annak tudhatók be, hogy egy elég fiatal, s úgy tûnik, alakulóban lévő társulatról van szó), mindazon formai kísérletezések, szándékok és törekvések ugyanakkor, melyek az előadás mögött kibontakozni látszanak, mindenképp figyelemre méltóak. Mészáros Máté koreográfiája az egyén és a közösség viszonyával, a közösségen belüli csoportdinamikával foglalkozik. Gyakoriak a párhuzamos mozdulatsorok, de olykor egymáshoz képest időben eltolva, vagy térben elforgatva láthatók, aminek következtében a csoportmozgás harmóniából diszharmóniába vált, majd onnan vissza, s hol a csoporttól elkülönülés, eltávolodás, elválás kerül előtérbe, hol pedig a visszatérés, az ismételt egymásra találás.

A kísérletezés csoportdinamikával megfigyelhető a Közép-Európa Táncszínház Horda címû előadásában is, de itt egészen más alapra és technikákra épül a koreográfia. Az előadás alapját képező Lajkó Félix-zene telitalálat, a falusi élet képeit megidéző jelenetek ugyanakkor már kevésbé azok. Az egyszerû nép tiszta, ezzel együtt időnként mégis durva életéről romantikus illúziókat kergető, hol bukolikus idillbe, hol nyers kegyetlenségbe, tragédiába hajló jelenetek már gondolati szinten is erősen giccsesek, s a megjelenítésük erre még rátesz egy lapáttal: a gesztusok, az eszközhasználat (az alma, a kenyér, a lavór, a kenyér megosztása, a lábmosás, a mosakodás stb.), a mimetikus játék, vagy éppen a didaktikus fényhasználat (a baljós atmoszférát hordozó, felülről eső körfény, a figura tisztaságát sugalló szemből eső fény stb.). Lajkó Félix zenéjére kétségkívül nagy hatással van a népzene és a népi kultúra, ugyanakkor az effajta giccshez nincs köze. Az is kérdéses továbbá, hogy óhatatlanul is erre a közegre érdemes-e asszociálni a zenéje kapcsán, vagy nem lenne-e izgalmasabb éppen egy radikálisan más közegbe helyezni ezt a zenét, persze nemcsak a felszínen tapasztalható kontrasztot megmutatva, hanem azt is, hogy mennyire mûködik egy más közegben is.

Ritka eklektikus előadás a PR-Evolution Dance Company Örök kikelete. Az eklektika önmagában még korántsem probléma, sőt, az elmúlt harminc, negyven, ötven évben annak lehettünk tanúi, hogy a különböző stílusok, mûfajok vagy éppen mûvészeti ágak ötvözésével a kultúra legkülönbözőbb területein hihetetlenül izgalmas alkotások jöttek létre. Itt azonban nem erről van szó. Az előadás rengeteg síkot használ: tánc, színészi játék, irodalmi szöveg, zene, kivetítés. E síkok némelyike már önmagában is eklektikus: a zenei síkon például az élő zongorakísérettől a zörejekből, zajokból álló elektronikus zenéig terjed a paletta, a kivetítéseket tekintve pedig, a giccses tájképektől és városképektől egészen a lövöldözős videojátékok hátterére emlékeztető képekig. Az előadás egy-egy eleme már önmagában problematikus (pl. Ady Endre ebben a „veretes” hangzásban, a lódenkabátos, kalapos körítésről már nem is beszélve), egymáshoz való viszonyukban pedig végképp ütik egymást. Nemes Zsófia koreográfiájának vannak szép pillanatai, a két táncos között ugyanakkor nem érezhető összhang. (Ez talán abból is adódhat, hogy Tokai Rita helyett korábban Spala Korinna táncolt az előadásban.) Az előadás talán egyetlen szépen és harmonikusan összeálló jelenete Feicht Zoltán szólója, ez viszont tényleg felejthetetlen.

A Lutte közben nem tudok másra gondolni, mint hogy15-16 éve ugyanitt, a Pécsi Nemzetiben láttam először Frenák-előadást, talán a Vadócokat vagy a Trick s& Tracks-t. Elementáris erővel hatott, s utána jó ideig a Társulat majd minden előadását igyekeztem követni. Talán tíz évvel ezelőtt kezdtem először azt érezni, hogy az életmû egyre inkább ismétli önmagát. Mára ezt kevésbé látom problémának – még akkor sem, ha majd két évtized távlatából visszatekintve, meglehetősen szûkösnek érzem az életmû eszköztárát –, hiszen a legtöbb alkotó (legyen szó íróról, rendezőről, koreográfusról stb.) idővel kialakítja saját stílusát és eszköztárát, s csak nagyon keveseknek sikerül ezeket időről-időre radikálisan megújítaniuk. Igaz, ez esetben mindegy, hogy egy új táncos generáció mutatja meg magát a színpadon – miként a színlap hívja fel rá a figyelmet –, hiszen ugyanazt játsszák, mint korábban mások; s ha mindig minden ugyanoda fut ki, ugyanoda torkollik, s ugyanazzá válik, akkor az is lényegtelennek tûnik, hogy honnan ered, tehát hogy a skandináv mitológia inspirálta-e az előadást, vagy valami más. Problematikusabbnak érzem viszont, hogy mára ezt az eszközkészletet rendesen bekebelezte a fogyasztói kultúra is. A Lutteben látott figurák, a földön vergődő vagy éppen önelégülten vonuló testek, a kosztümök (alsónadrágba és magassarkúba bújtatott fiúk), a kellékek (a fegyver, a bokszzsák), az előadásban hallott zene, a durvaság és a finomság keveredése, a bezártság érzetének és az elvágyódásnak a kontrasztja stb. mára már mind ott sorakoznak a fogyasztói kultúra polcain, mind ott kínálják magukat a mainstream filmek, a videóklipek, a reklámok vagy az utcai plakátok kliséiként és sémáiként. Sőt, a fogyasztói kultúra önreflexiója és öniróniája is. Kérdés tehát, hogy milyen stratégiái lehetnek a táncnak akkor, ha a fogyasztói kultúra újabb és újabb területeket hódít el tőle.

Végül a Bozsik Yvette Társulat Préda című előadásából csak egy részletet láthatott a pécsi közönség. A látott részlet alapján izgalmas, energikus előadás sejlik fel a háttérben, az alkotás egészének hiányában ugyanakkor talán nem érdemes további részletekbe bocsátkozni.