– Megyeri Léna – tanckritika.hu

Először a férfiak forgatják a ketrecet kintről, és a nők próbálnak kiszabadulni, majd hirtelen megfordulnak az erőviszonyok, és a nők mozgatják belülről a ketrecet, miközben a férfiak próbálnak bejutni a körön belülre.

Gyerekkorom kedvenc balettje volt Seregi László A makrancos Katája az Operaházban. Százszor érdekesebb karaktereket láttam benne, mint az orosz klasszikusok hercegei és szende szépségei, és összehasonlíthatatlanul több komédiát. Akkoriban persze – érthető módon – még nem foglalkoztam vele, hogy Shakespeare népszerű története (eredeti címén: A hárpia megzabolázása) a nők szerepét tekintve finoman szólva is problémás, és mivel Seregi balettje hűen és illusztratívan követi a cselekményt, nem is kínál semmilyen meg- avagy feloldást erre a problémára. Évekkel később tehát ráeszmélés-szerű élmény volt, hogy ha a történetre csupaszítom a művet – önfejű, tüzes lányt erőszakos férje válogatott kínzások útján engedelmes asszonnyá tör be –, vagy akár ha elolvasom Kata darabvégi monológját, akkor bizony túlcsorduló hímsovinizmusba ütközöm. Vagy ennél azért bonyolultabb lenne a képlet?

Mint oly sok más kérdésben a bárd életművét tekintve, A makrancos hölgy megítélésében is igencsak eltér az irodalmárok, olvasók és színházi alkotók véleménye. Persze sokan vannak, akik egyszerűen csak nőgyűlölőnek bélyegzik a darabot, de szép számmal akadnak más olvasatok is. Az egyik értelmezés szerint például Kata és Petruchio vonzalma az első pillanattól fogva nyilvánvaló, így aztán mindaz a harc, ami kettőjük között lejátszódik, betudható a nemek közti örök civódásnak. Mivel Petruchio – újdonsült arájához hasonlóan – maga is a társadalom kivetettje, ők tulajdonképpen egy oldalon állnak, és a férfi valójában csak hozzásegíti Katát, hogy boldoguljon egy olyan korban és társadalomban, amelyben pusztán természeténél fogva nem lenne létjogosultsága.

Hasonló olvasat rajzolódik ki Földi Béla táncszínházi adaptációjából is, amelyet a Pécsi Balett számára készített. Bár a jelmezek jelzésszinten utalnak a reneszánsz korra, a két főhős kapcsolatának értelmezése inkább korfüggetlen és örökérvényű, és erre már az előadás elején elhangzó prológus is utalni próbál (amelynek hallatán a szövegben megidézett „szexpír” – ugye kitalálják, mire rímel? – nem öntött el ugyan, de némi szégyenpír azért igen). Kata és Petruchio viszonyának kibontakozásához azonban az előadásban több helyen is tapasztalható dramaturgiai aránytalanságok miatt meglehetősen lassan jutunk el. Előtte gyakorlatilag eltelik a teljes első felvonás a szereplők felvonultatásával, illetve Kata húga, Bianca kérőinek vetélkedésével.

A három kérő mellékszálából teljesen elhagyták a szerepcserés, álruhába öltözős játékokat, ami ugyan követhetőbbé tette a történetet, viszont gyakorlatilag ki is ölt belőle szinte minden komikus lehetőséget. Így aztán érthetetlen, hogy miért áldoznak olyan sok időt a kérők bemutatására, és miért marad Katáéra mindössze néhány perc a felvonás végén. Így ugyanis a lány makrancosságát egy röpke és komolyan vehetetlen tombolás alapján kéne elhinnünk. Ebben a felvonásban a zene sincs a koreográfus segítségére a karakterek és a történet felvázolásában. Kovács Benjámin muzsikája dinamikailag annyira egysíkú, annyira nem építkezik, és kezdettől fogva olyan egyformán magas hőfokon ég, hogy nagyon nehéz általa árnyalatokat átérezni. Azért ez a felvonás is tartogat emlékezetes pillanatokat, például Baptista és a kérők székes játékát, vagy azt az egyszerű, de kifejező képet, amikor Kata és Bianca apjuk palástján ülve csusszannak át a színen.

Igazából azonban csak a második felvonásra kerül helyére az előadás, amikor minden szempontból sokkal szimbolikusabb szférákba emelkedik a darab. A felvonás nyitójelenetében öt táncosnőt látunk egy kör alakú ketrecbe zárva, a ketrecen kívül pedig öt férfitáncos foglal helyet. (A rács, a ketrecmotívum egyébként absztraktabb formában az első felvonás stilizált Pádua-díszletében is megjelenik). Először a férfiak forgatják a ketrecet kintről, és a nők próbálnak kiszabadulni, majd hirtelen megfordulnak az erőviszonyok, és a nők mozgatják belülről a ketrecet, miközben a férfiak próbálnak bejutni a körön belülre. Ez a jelenet el is mond mindent arról, hogy mit gondol Földi Béla és az előadás a nemek viszonyáról, illetve konkrétabban Kata és Petruchio kapcsolatáról. Hiszen ezek a váltakozó erőviszonyok az ő kapcsolatukban is megjelennek, amelynek szép példája, hogy az első felvonás végén még Kata irányítja kézmozdulataival Petruchio mozgását, majd a második felvonásban ugyanez a mozdulatsor megismétlődik, csak éppen fordított felállásban.

Nászi ágyukon (ami jelen esetben egy birkózószőnyeg) is kezdetben külön-külön táncolnak, mintha mindketten inkább magukkal hadakoznának, mintsem egymással. Táncuk aztán fokozatosan csiszolódik duetté, és így válik a viszonyuk ábrázolása fájdalmasan emberközelivé: olyan szerelemmé, amelyért bizony meg kell küzdeni. Szó sincs tehát betörésről, megszelídítésről, csak közösen átélt nehézségekről, lassú egymásra találásról. Mire visszaérnek Páduába, már összeszokott szerelmespárként állnak a násznép elé.

Földi Béla plasztikus, igényes táncnyelvét már jól ismerhetjük a Budapest Táncszínház előadásaiból, de ezúttal megjelent a koreográfiában egy tőle kevésbé megszokott, akrobatikusabb mozgásvilág is (különösen a játékosabb duettekben és a ketrecben játszódó jelenetekben). Bár a koreográfus először dolgozott a Pécsi Balett társulatával, stílusa nem idegen a táncosoktól, akiknek jól is áll e mozgásvilág. Elsősorban a Katát és Petruchiót táncoló Ujvári Katalin és Molnár Zsolt emlékezetes, akik nem csak technikailag dolgoznak precízen, de karakterüket is ízlésesen közvetítik, a szélsőségeket nem túljátszva, a líraiságot viszont érzékenyen átélve.

Klasszikushoz nyúlni akkor érdemes, ha az alkotónak van róla mondanivalója, vagy képes újraértelmezni azt. Az anyaszínházától frissen függetlenedett Pécsi Balett idei első bemutatója Földi Béla irányítása alatt teljesítette ezt a kritériumot.

A makrancos hölgy (Pécsi Balett – Nemzeti Táncszínház)

Zeneszerző: Kovács Benjámin · Díszlet- és jelmeztervező: Molnár Zsuzsa · Dramaturg: Uhrik Dóra, Vincze Balázs · Próbavezető: Szabó Márton · A koreográfus asszisztense: Sághy Alexandra · Koreográfus: Földi Béla

Táncolja: Koncz Péter / Molnár Zsolt, Ujvári Katalin, Hoffman Virág Zoé / Karin Iwata, Molnár Zsolt / Koncz Péter, Matola Dávid, Szabó Márton, Tuboly Szilárd, Kerekes Soma Lőrinc, Kócsy Mónika / Nagy Írisz, valamint: Dowidat Sára, Frank Edina, Kaiser Fruzsina, Szécsi Theodóra, Walter Macchiaroli, Téglás Bánk, Varga Máté.

Művészetek Palotája, Fesztivál Színház, 2017. szeptember 27.