Univ Pécs - 2005. december 5. - Komáromi Éva írása

A romantikus kellékek elavulhattak, A párizsi Notre-Dame, ez a legeslegromantikusabb regény azonban ma is él, ma is borzongatva hat, és újra meg újra megtalál bennünket. Kiszól ebből a parfümmámoros és rúzsízû világból és emlékeztet valami fontosra: A kül csak csíny, a bel viszont becs.
Annyiszor és annyiféleképpen megmunkálták, színre vitték, animálták. Azt gondolnánk, már nem nyithat bennünk új kapukat a mû. Kiszipolyoztuk, kiszívtuk belőle a lehető legtöbb és legkülönfélébb mûvészi feldolgozásokat. Éppen ezért vártam olyan nagyon a Pécsi Balett A Notre-Dame-i toronyőr ősbemutatóját. És újra csak megcáfolni készülöm magam, mert a művészetnek valóban nincsenek határai (most már tudom). Ahogy-hogy egy elcsépelt példával érzékeltessem- ugyanazon virágmag sem fog egyformán virágozni a különböző földekben és különböző kezek gondoskodása alatt. A fúzió sikerült, a közönség nem hagyta, nem hagyhatta abba a tapsot. Hiszen a színes látomást,- ami tánccal idézte fel bennünk a középkori Párizs képét, melyre sötét árnyat vet a Notre-Dame komoran pompás gótikája- nem akartuk elhagyni. Victor Hugo nagy költő volt, és zengő költői nyelvével keltett életre egy világot. Most csupán a közvetítő nyelv változott, a nagyság nem. Próza helyett tánc.
Jurányi Patrick rendező-koreográfus így beszél a mûről: " A mû esszenciája számomra aktuálisabb, mint valaha, mivel rohanó világunkban az érzelmek és az emberi kapcsolatok egyre jobban visszaszorulnak. A történet négy főszereplőjének sem sikerül megtalálni a szerelmet. Sikertelen próbálkozásaik tükröt tartanak a társadalomnak, ahol a sztereotípiák uralják az életünket, s értékítéletünket felborítják korunk ideáljai."