szinhaz.net - 2016. 05. 25. - Artner Szilvia

2 in 1 kritika: a Pécsi Balett Faust, az elkárhozott és a Nagyvárad Táncegyüttes – Közép-Európa Táncszínház Stabat Mater címû előadásáról

Foglalkozzunk a puszta esztétikával és a politikai zsinórpadlás helyett nézzünk be a világot jelentő táncszínpadra is, hogy mi van ott. Mi lenne? Diadalmenet. De részletezem azért.
Az önreflektív, saját identitást tematizáló kortárs táncalkotások mellett ma Magyarországon egyre-másra születnek a monumentális táncmûvek. Nem meglepő a párhuzamos stílusok egymás mellett élése, hiszen nem csak a belső utak bejárásából, az egzisztencián való elgondolkodásból meg az újabb és újabb táncnyelvek kitalálásából áll a világ.

A Pécsi Balett Faust, az elkárhozott című opusa kétségtelenül pazar(ló) színpadi mű, a Mecsek alján működő balettrezervátum jelentős megmutatkozása a Müpában, élő nagyzenekari kísérettel. Már-már előszele az új időszámításnak, ami a Pécsi Nemzeti Színház és annak saját állami támogatással önállósodó balett-szekciója életében jövőre elkövetkezik. Nemrég jelentette be a kulturális kormányzat, hogy a pécsi színház megszokott állami támogatásán túl a hozzá tartozó balettet külön támogatják. Azért, mert a győri mintát kívánják bevezetni, ahol már évek óta külön gazdálkodik a színház meg a balett. Hoppál Péter, kultúráért állítólag felelős államtitkár hozzátette, hogy Szegeden is ennek megfelelően járnak el. De ne búslakodjuk afelett, hogy megerősödnek a nagy társulatok, sülhet ki abból még jó, ha elég innovatívak és nyitottak a világ mûvészeti trendjeire, és nem az ő vezetőik lesznek aztán a kuratóriumokban a függetlenek és progresszívek mészárosai. Foglalkozzunk a puszta esztétikával, és a politikai zsinórpadlás helyett nézzünk be a világot jelentő táncszínpadra is, hogy mi van ott.

Mi lenne? Diadalmenet. De részletezem azért.
Dubrovay László több mint húsz éve írt, egész estét betöltő, drámai táncjátékára, a Faust, az elkárhozott története címû zenemûvére készült Vincze Balázs, a Pécsi Balett igazgatójának színes jelmezekkel, meghökkentő kellékekkel és impozáns díszletekkel hangsúlyozott, szimbolista koreográfiája. Dubrovay mûve Goethe filozofikus drámáját vette alapul, és a teljességre törekszik, ami a zenei eszköztárat illeti. Aprólékosan részletezett, a karaktereket gondosan leíró, pontos instrukciókat tartalmazó szinopszisa pedig jó sorvezető a dramaturgok, rendezők számára. A táncrészletekben olyan plasztikusak a hangulatok és a karakterek, hogy a koreográfus feladata egyrészt könnyû lehet, másrészt pedig –¬ pont, hogy a táncmû is önálló életet éljen, illetve hozzá tegyen a zenéhez, és ne illusztrációvá váljon –¬ nagyon is összetett.

Van tehát egyfelől a zeneszerző elég erős Faust-víziója, a bolyongások, a szerelmek és a pokoljárások történetéről való megrendítő elképzelés, amelynek érezhetően valamiféle személyes, belső utazás a kiindulópontja, másrészt Vincze Balázs koreográfus törekvése arra, hogy a maga közlésrendszerével kövesse mindezt. Dubrovay és zeneműve közös történetében is van valami igazán drámai: a húsz éve elmaradt operaházi bemutató, aztán ahogy Záborszky Kálmán, a Zuglói Filmharmónia igazgatója újrafelfedezi a művet egy lemezfelvételt hallgatva, majd beajánlja a Müpának, és hogy Káel Csaba erre a rendezésre épp Vincze Balázst hívja meg.
Vincze a harmonikus színpadra tételre törekedett tisztességesen, ami azt jelenti, hogy követte a zeneszerzői instrukciókat, és a klasszikus balett eszközeivel, kihívó és időnként díszes szólókkal az egyértelműséget célozta meg. Kerekes Soma Lőrinc Faust szerepében Faustnak nézett ki minden ízében szüntelen, ahogy Koncz Péter Mefisztója egy néma balettfilmben, zene nélkül is a típusfigurát hozta volna. Ezek az egyezések egyébként néha humorforrásként is működtek, de kontrapontok nem nagyon voltak, amelyek elragadhatták volna a táncot a zenétől, hogy önálló életet éljen, majd újra visszatalálhasson a medrébe, vagy kétségeket hagyjon maga után.
Nagyzenekari koncertként önmagában is megrázó volt a mű, egy akár eszköztelenebb táncjáték inkább lekötötte volna a figyelmemet ennek a zenei fürdőnek a közepén. Amikor a sors nehéz kövei konkrétan köveket imitáló rongycsomókként jelentek meg az alvilági lények nyakán, akkor például be kellett csuknom azonnal a szemem, hogy elképzeljek egy tánckart, amely a saját testével és technikájával érzékelteti az élet súlyát akár. De a monumentalitáshoz az efféle szimbólumrendszer úgy tűnik, hozzátartozik. „Több táncelőadás lesz jobb minőségben…, nyilatkozta a balettigazgató-koreográfus, a pécsi „balettkar pedig gyakrabban indulhat országos és külföldi turnékra” – tette hozzá. A kevesebb néha jobb, én meg úgy gondolom, de haladjunk tovább.

A kritika teljességében a szinhaz.net oldalon olvasható.