Pécsi Nemzeti Színház

Hattyúk kiszáradt tava

Tanckritika.hu - 2015. december 10. - Faluhelyi Krisztián

A herceg álmában megjelenő fehér hattyúk ezúttal nem egy erdei tó elhagyatott partján várnak megmentőjükre, hanem egy természetrajzi múzeum vitrinjeiben porosodnak: merev, szoborszerű, kitömött állatok. A vitrin előtt komor, feketeruhás teremőr ügyel a rendre. Intésére megelevenedni látszanak az élettelen madarak...

Korántsem állítható, hogy a Pécsi Nemzeti Színház rendre innovatív és karizmatikus rendezőkkel, illetve hogy változatos és színes rendezőegyéniségekkel kényeztetné a közönségét, jóllehet nemcsak a közönség szempontjából, hanem egy társulatra nézve sem mindegy, hogy fennállása során kivel adatik meg dolgoznia. A Pécsi Balett háza táján ugyanakkor e tekintetben most megindult valami: Cameron McMillan után (Orfeusz és Euridiké, 2015. április 24.) az idei évadban Bozsik Yvette készített koreográfiát a társulat számára, A hattyúk tavát, amit szintén felfokozottabb várakozás előzött meg.

Bozsik Yvette előadásai a pécsi közönség számára nem ismeretlenek, hiszen társulata a Pécsi Tánctalálkozó rendszeresen visszatérő vendége. S ha ennek ellenére mégis akadt, aki titokban fehér tütüben spiccelő lábacskákban reménykedett, annak hamarosan csalódnia kellett: Bozsik Yvette rendezésében ugyanis a romantikus balett egyik legnagyobb hatású darabja, jó és rossz küzdelme egy ökológiai pusztulás előterében jelenik meg. A nyitó jelenet háttérképe giccses naplemente, előtte alacsony, kék-zöld csempés fal, fent hibás cirill betűs átírásban felirat: happy birthday. (Helyesen хэппи бёздей, vagy хeппи бeздей és ezek kombinációja lehetne, az előadásban látható хэппи биртхдай azonban teljességgel elképzelhetetlen.) A herceg anyja tolószékben és egy ápolónő kíséretében érkezik, kosztümje, napernyője és egész megjelenése azt az érzést kelti, mintha csak egy orosz fürdővárosban lennénk a 20-as, 30-as években – valahol a Fekete-tenger partján. Mindez azonban legfeljebb egy Csajkovszkij előtt tett tiszteletkör, az oroszságra történő asszociációk ennyiben ki is merülnek. A herceg anyját kísérő kompánia már az ezredforduló önző, hedonista és kizárólag a mának élő társadalmát jeleníti meg. Féktelen mulatozás és dorbézolás kezdődik, a késve érkező herceg egy pillanatra elborzad az önmagából kifordult társaság láttán, majd jóízűt szippant a kokszból, és csatlakozik. Tobzódásából végül egy látomásként megjelenő fehér hattyú ragadja ki, s ringatja álomba.

A herceg álmában megjelenő fehér hattyúk ezúttal nem egy erdei tó elhagyatott partján várnak megmentőjükre, hanem egy természetrajzi múzeum vitrinjeiben porosodnak: merev, szoborszerű, kitömött állatok. A vitrin előtt komor, feketeruhás teremőr ügyel a rendre. Intésére megelevenedni látszanak az élettelen madarak, ez azonban csak arra korlátozódik, hogy engedelmesen, gépiesen követik idomáruk utasításait. Ám amikor egy pillanatra megfeledkezik róluk, azonnal megkörnyékezik a terembe tévedő herceget.
Bozsik Yvette elképzelésében a hattyú alakja a pusztulás szélére sodort, védtelenné és kiszolgáltatottá vált, ám még menthető természet jelképeként válik a vágy tárgyává, s részben talán ebből is erednek a balett klasszikus változatához képesti hangsúlyeltolódások. Először is a hattyú emblematikus alakja itt teljességgel eltűnik. Részben az ormótlan jelmezeknek, részben a koreográfiának köszönhetően a finom, légies és törékeny alakok helyett itt megtört, meggyötört, ázott-csapzott, megfáradt és kimerült lényeket látunk. Háttérbe szorul továbbá Odette alakja is: a színlapon már a neve sem szerepel (csak mint „hattyú" van feltüntetve), s ezzel párhuzamosan az előadás folyamán az figyelhető meg, hogy alakja sokszor nem válik ki a hattyúk karából, hanem elvegyül abban. S végül – részben az előzőeknek köszönhetően – a herceg és a hattyú kettősei is háttérbe szorulnak, s ami megmarad ezekből, az sem egyértelműen egy szerelmespár vibráló egymásra találására emlékeztet.

Az első felvonás e finom hangsúlyeltolódásokkal együtt is kristálytisztán kirajzolódik: a cselekményszál követi a klasszikus dramaturgiát, az ökológiai katasztrófa motívuma remekül simul a történethez, miközben a koreográfia egy-egy gesztus erejéig megidézi a korábbi nagy elődöket is, például a kishattyúk táncával a klasszikus eredetit készítő Petipát és Ivanovot, a férfiak által játszott hattyúkkal pedig a balett parodisztikus vagy egyéb feldolgozásait (lásd: Bourne 1996-os, azóta legendássá vált előadását).
A második felvonás ugyanakkor ezzel szemben meglehetősen zavarosnak tűnik. A vitrin körül szeméthegyek tornyosulnak, a hattyúcsapat pedig a vitrin börtönéből kitörve, az első felvonásbeli mulatozó társaság tagjai ellen támad. Nem elképzelhetetlen persze, hogy a természet visszavág, az előzmények után ez azonban meglehetősen furcsa, váratlan fordulat. Nem kevésbé váratlan, hogy a herceg mindezek után társait igyekszik menteni. (A hattyúktól? Vagy a vitrin őrétől?) A fekete hattyú csábításának ellenállni nem tudó hercegre később egy csapat olívaszínű hattyú támad, aki a vitrin mögé menekül előlük (helycsere és támadás?), és akinek a megmentésére később az anyja érkezik, aki szemmel láthatóan bensőséges viszonyt ápol a múzeum őrével (mely gesztus különösen a darabvégi egymásra találásukkal együtt, óhatatlanul is egyfajta összeesküvés-elméleti sémát mozgósít).

Nem csoda hát, ha a herceg végül egészen megtébolyodik, hiszen teljességgel követhetetlen, hogy kit mikor és miért, s hogy legfőképpen kinek és kitől, illetve mitől kell megmenteni. Hogy mindeközben miként lehetne körvonalazni az emberiség és a természet viszonyát, illetve hogy miként viszonyulnak ezek a jóhoz és a rosszhoz, szintén meglehetősen zavaros, akárcsak az, hogy az egyes szereplőknek – a hercegnek, az anyjának, a teremőrnek, a fehér hattyúknak és a fekete hattyúnak – hol a helyük e homályos viszonyok között.
A fentiek következtében meglehetősen nehéz a táncosokat is megítélni, hiszen számos jelenetben nem egészen világos a szerepük és a funkciójuk. A hattyú alakja (Ujvári Katalin/Vincze Brigitta), mint fentebb volt róla szó, eleve jobban háttérbe szorul, mint a klasszikus változatban. A herceg alakja Szabó Márton alakításában valamelyest komolyabb, merevebb és drámaibb, mint Tuboly Szilárdéban, részben talán a korkülönbségből fakadóan. Eleven mimikájával és frappáns gesztusaival Kerekes Soma Lőrinc a bohóc és a hattyú szerepében egészen biztosan kiemelkedik a többiek közül, Uhrik Dóra (a herceg anyja) mimikája és gesztusai ugyanakkor több jelenetben kissé túlzónak és soknak tűnnek.

Összességében tehát egy remek ötletekkel operáló előadás született, melynek második felében számos dolog nincs elvarrva és letisztázva, de talán éppen itt kaphat szerepet a néző…


Pécsi Balett Nkft. | info@pecsibalett.hu | 7630 Pécs, Zsolnay Vilmos út 37.
Asz.: 25852103-2-02 | Cg.: 02-09-082787