Pécsi Nemzeti Színház

Desdemona kendőjétől az óriáslepelig

www.tanckritika.hu - 2011. november 27. - Faluhelyi Krisztián

…a viharjelenet földi pokolként elevenedik meg, melyből Jago emelkedik a felszínre, mintha csak az ördöggel táncolna. A modern technikákra alapuló koreográfia remekül passzol Verdi zenéjéhez – a koreográfia, a látvány és a zene egysége folytán ez az előadás talán egyik legjobb jelenete.

A Pécsi Balett legújabb bemutatójában, az Otellóban Vincze Balázs koreográfus Verdi operájához készített koreográfiát. Az előadás mind látványvilágában, mind zeneiségében, mind pedig az elsősorban modern technikákat alkalmazó koreográfiájában az Otello modern megközelítésére vállalkozott, s korántsem sikertelenül! (Igaz, a védettséget jelentő lila kendő elvesztésével Desdemonát így is eléri a klasszikus vég.)

Az előadás a történet öt szereplőjére fókuszál, s ezt rögtön a felütés is hangsúlyozza. A kezdő jelenetben Otello, Desdemona, Jago, Emilia és Cassio van a színen. A néhány mozdulatból álló rövid felütés koreográfiája nem túl erős, legalábbis ahhoz képest, hogy később az előadás kétharmadánál még egyszer megismétlődik, s ezzel a darab egyik kulcsjelenetévé válik; talán nem igazán érződik belőle a szereplők közötti viszonyok feszültsége, sokszínűsége és elementáris ereje, amit esetleg hivatott lett volna ábrázolni. A háttérben pergő fekete-fehér filmnek – melyben a szereplők feszülten beszélnek, motyognak és monologizálnak maguk elé premier plánban, ám hang nem jön ki a torkukon – és az aláfestő zörejeknek és zajoknak köszönhetően azonban mégiscsak átütő e jelenet, még akkor is, ha nem először látunk hasonló megoldást táncszínházi előadás esetében sem. (Legutóbb itt, Pécsen, a 2010-es Pécsi Nemzetközi Tánctalálkozón a Maribori Szlovén Nemzeti Színház Balettegyüttesének előadásában, a Radio & Julietben láthattunk egészen hasonló vetítésalkalmazást.)

Erős viszont a folytatás: az opera kezdőjelenete, a viharjelenet földi pokolként elevenedik meg, melyből Jago emelkedik a felszínre, mintha csak az ördöggel táncolna. A modern technikákra alapuló koreográfia remekül passzol Verdi zenéjéhez – a koreográfia, a látvány és a zene egysége folytán ez az előadás talán egyik legjobb jelenete.

A továbbiakban akadnak azonban kevésbé erős jelenetek is. A Verdi-mű egyes részleteinek modern átirata bizonyosan nem tesz jót az operának. A helyenként vangelisesre emlékeztető részek pedig mintha a koreográfiára is sok helyütt rányomnák a bélyegüket. A háttérben pergő képek ugyancsak változók: Cassio szólója alatt a fent említett arcokkal és a viharos tenger képeivel szemben a színes naplemente meglehetősen giccsesnek hat, Otello és Desdemona duettje közben a premier plánban szálló kendő pedig kissé didaktikus.

Az előadás elsősorban az opera cselekményét követi – bizonyos hangsúlyeltolódásokkal. Egyrészt az opera második fele (a harmadik és a negyedik felvonás) jelentősebb húzáson ment keresztül, mint az első; ez elsősorban dramaturgiailag indokolható, és inkább csak Verdi alaposabb ismerőinek szúrhat szemet, mindazonáltal a cselekményt és a szereplők közötti viszonyokat nem befolyásolja. Feltűnőbb azonban, hogy mind a Shakespeare-drámához, de különösen Verdi operájához képest hangsúlyosabb lesz Emilia alakja. S bár Emilia és Jago kapcsolatának megvilágítása ugyancsak indokolható dramaturgiailag, a megoldás – egy állandó mellőzöttségben és folytonos megaláztatásban élő, szerelmes szeretetlen nő alakja, aki mindent megtesz az uráért – nem túl eredeti, vagy legalábbis az nem az, ahogyan ez a darabhoz hozzátoldott jelenetekbenmegmutatkozik. Emilia duettje Jagóval ugyan még a darab erősebb jelenetei közé tartozik, a második felvonás eleji zuhanyzós jelenet azonban az előadás egyik leggyengébb pontja. Miközben Emilia hamar átnedvesedő kombinéban vergődik a zuhanyzó kövén, a háttérben egy drámai monológ kétségbeesett sikolyainak foszlányai hallhatók: „Nem fáj… Kibírom… Nekem nincs más. Szeretem. Én nem vagyok áldozat…” Csakhogy a különböző típusú vizesblokkokban sokat sejtető fehérneműben (vagy éppen anélkül) tapicskoló női (vagy akár férfi) test látványa mára a tömegkultúra legelkoptatottabb képei közé tartozik, Nagy Írisz pedig lényegesen jobb sorsra érdemes táncos annál, minthogy nedves fehérneműben kelljen parádéznia egy síkos zuhanyzóban. S itt érdemes kitérni arra is, hogy a beszéd vagy éppen a kiáltások, üvöltések használata ugyancsak feleslegesen túlzó, hamis, erőltetett drámaiságot hoz nemcsak ebbe a jelenetbe, hanem néhány továbbiba is – például Otelló üvöltése az első felvonás végén.

Rendkívül jól működik ugyanakkor az előadás nagy részében a minimalista díszlet és színpadkép. A vásznakon kívül a díszletet néhány lepel, függöny, térelválasztó függöny alkotja – melyek egy-egy jelenetben az egész színpadot is betöltik –, továbbá néhány kisméretű, guruló dobogó, színpad, színpadelem, melyek különféleképpen átrendezve kikötői mólóként, falakként, színpadként vagy emelvényként is funkcionálnak.

S a díszletnek köszönhető, hogy az előadás zárójelenetei ugyancsak látványosak és hatásosak lesznek. A szinte mindvégig fekete vagy sötét hátteret – illetve egyetlen jelenet erejéig a vörös is dominál – az utolsó jelenetekben egy fehér lepel váltja fel, mely a színpad egész hátterét beborítja. A lepel hullámzása számos – szokásos vagy kevésbé sematikus – asszociációt idézhet a nézőben, ám talán nem is ezek a legfontosabbak, hanem maga a látvány: Desdemona és Otello kezei között az óriási lepel mozgásai a legfinomabb rezdülésektől a hosszas, kitartó hullámzásokon át a mélyből jövő, elementáris morajlásokig tartanak.

A Pécsi Balett Otellója összességében látványában, mozgásvilágában és zeneiségében összeforrottan, egységes egészként működik, s külön a társulatot dicséri, hogy a rögös próbafolyamat nyomai, a kényszerű szerepcserék (Szabó Márton sérülése miatt) nem igazán érződtek a premieren.


Pécsi Balett Nkft. | info@pecsibalett.hu | 7630 Pécs, Zsolnay Vilmos út 37.
Asz.: 25852103-2-02 | Cg.: 02-09-082787