Pécsi Nemzeti Színház

Látványkertészkedés

www.tancelet.hu - 2010. december 7. - Sz. Deme László

A Pécsi Balettnek pont jól jött össze az évforduló: fél évszázados fennállásukat éppen idén ünnepelhetik Európa (egyik) Kulturális Fővárosában. Ötven évvel ezelőtt Eck Imre táncművészete indította útjára a „Balett Sopianea”-t, most, ötven évvel később, valami (másképpen ugyan, de) újra megelevenedni látszik az ecki szellemiségből, mégpedig az új-zélandi származású, de a világ méltán híres táncos színpadain és neves táncos egyéniségeinél megfordult Cameron McMillan koreográfiájában. Lenyűgöző formákat varázsol színpadra, ám az erőteljes mozgásvilág, a kidolgozott részletek mellett mégis kontúrtalannak tűnik az előadás összképe.

Maga a tánc kellemesen sodró erejű. A fiatal pécsi társulat szemmel láthatóan kitűnő képességekkel megáldott és technikailag is képzett táncosai érvényesíteni tudják a klasszikus, ívelt mozdulatokat és a jazzesebb, music-hallosabb elemeket vegyítő, variáló koreográfiát. Czebe Tünde és Nagy Írisz egyéni módon képes táncba fogalmazni a Jó és a Rossz motívumait; az együttes (Balássy Szilvia, Domoszlai Edit, Kiss Eszter, Kócsy Mónika, Lendvay Zsóka, Ujvári Katalin, Dóri István, Harka Máté,  Koncz Péter, Kristóf Dávid, Matola Dávid, Molnár Zsolt, Szabó Márton,Tuboly Szilárd) pedig karként élvezetes és dinamikus pillanatokat fogalmaz a színpadra. McMillan formavilágában különösen a könyök- és alkar használatra építő mozgáselemek üdítőek, pulzáló csoportos kompozíciói pedig olyanok, mint valami tágas rét sűrűn egymásba gabalyodó virágai. Nem vadvirágok ezek, nem nyersek a mozdulatok, inkább nemesített növények, finom technikából és ízlésből összerakva. Ez a finomság az, ami leginkább újra gondolja és egyben fel is eleveníti az ecki hagyományt, kár, hogy az előadásban apró dramaturgiai kitalálatlanságok piszkolják átfogó lendületüket.

Riederauer Richárd zenéje is magával ragadó, mintha kortárs távol-keleti zeneszerzők robosztus, de a hegedű melodikus futamaival érzékenyen átitatott zenéjét hallanánk. Olyan erővel és érzelmekkel teli, mint a filmzenék; hol szakrális, hol musicalekből ismerős melodikussághoz közelít, vagy éppen Vivaldi közismert tételeit hangszereli újra, és ruházza fel kissé meglepő, ám egyben meglepően maibb hangzásvilággal. A zenéhez hasonlóan Molnár Zsuzsa díszletében is van valami lehengerlő. A Paradicsom jelképeként aláereszkedő, mennyezetszerű négyzetbe megálmodott, formatervezett almafa egy iparművészeti remek és egy performanszba illő gesztus keveréke. A letisztult designba szorított archaikus szimbólum mai vizuális megfogalmazását adja az ősi, kollektív jelképnek. A díszlet nagy térbe illő látványként is működik, kidolgozott hangulatok váltják egymást a színpadképben. Időnként azonban azt érezni, hogy egy-egy átkötés kissé körülményesen alakul: vagy egy túlzottan hosszadalmas sötéttel oldódik meg, vagy például az elhullajtott almák ominózus részénél, míg a táncosok összeszedegetnek minden darabot, túl hosszú ideig akasztódik meg a történések menete. Azt pedig már tényleg nem igazán érteni, hogy a színpad közepén trónoló, lábakon álló, barakkszerű építmény voltaképpen milyen funkcióval is bír, azon túl, hogy látványos elemként uralja a játékteret? Időnként kijönnek belőle az alakok, időnként eltűnnek benne, néha leereszkedik várhídszerű bejárata, máskor csak magába zártan, ridegen magasodik a háttérben. Nem jönni rá, hogy valójában miféle logika működteti, ahogyan a színpadi világ, tánc is bár szépen és mutatósan színpadra helyeződik, de működésének mozgatórugóit csupán sejteni lehet.


A sokoldalú Cameron McMillan szintén sokoldalú, sokféle hagyományból merítkező koreográfiája rendkívül professzionálisan kidolgozott, de kevéssé ügyel a dramaturgiai részletekre és egyéb apróságokra. Már a műfajválasztásnál érezni valami tétovaságot: a hét főbűn ihletésére születő koreográfiák egyszerre próbálnak bejárni egy dramatikus, történetmesélő táncrészletekkel operáló utat, valamint egy kísérletezőbb és asszociatívabb mozgásanyagra épülő irányt. A megelevenedő bibliai ősemberpár, Ádám és Éva alma szakajtós históriája mellett, illetve azzal párhuzamosan csupa olyan mozzanat és táncba fogalmazott kép elevenedik meg, amelyek egyenként próbálnak kibontani valamiféle bűnös pillanatokat, s végigjárni az allúziókkal eljátszó stációkon az ős-bűnbeeséstől napjaink valóságáig. Hogy mikor melyik bűn kerül terítékre, nem lehet pontosan beazonosítani; olyan érzése van az embernek, mintha minden etap ugyanazt a kérdéskört variálná, csupán a köntöst váltogatja. Hol egy madáchi falanszter utópisztikus világa, hol egy pokolbéli, vöröslő hangulat alakul ki, hol valami lepukkant, külvárosi részen bukkannak elő női és férfi prostituáltak, hol pedig valami elvont üres térben, konkrét jelzések nélküli absztrakt formák kerülnek terítékre. Az egészet áthatja valami nagyszínpadi rutin, ami csupán pillanatokra ragad magával. McMillan koreográfiájában az a leginkább különös (vagy ha úgy tetszik: különleges), hogy részleteiben és jeleneteiben minden ízében kidolgozott és izgalmas világokat sorakoztat fel egymás után, de ezek a világok valahogy egymástól elszigeteltek maradnak, nem érnek össze egy magasabb egységgé. Vannak ugyan vissza-visszatérő motívumok, de nem igazán lehet kisilabizálni, mi is velük az alkotói szándék; nem érteni, mit is kíván McMillan koreográfiája kibontani az erkölcsi háttérből. Marad a gyönyörködés az önálló etűdökben; egész estés kellemes séta a Jó és a Rossz látványkertészetében.


Pécsi Balett Nkft. | info@pecsibalett.hu | 7630 Pécs, Zsolnay Vilmos út 37.
Asz.: 25852103-2-02 | Cg.: 02-09-082787