Pécsi Nemzeti Színház

Kert geometriai módon bizonyítva

www.ellenfeny.hu - 2010. 11. 29. - Czéh Dániel

Amikor Zorbász és orosz barátja egy részeg estén egymás nyelvét alig beszélve életük történetét mesélik, és a nyelvi akadályok miatt megakadnak mondandójukban, akkor feladva a verbális kommunikációt, eltáncolják a szavakkal el nem mesélhető történeteket.

A Pécsi Balett új munkájában, A Jó és a Rossz kertjében című koreográfiában (ha nem is nyelvi akadályok miatt, hiszen a szent iratokban és számos magyarázatukban bőségesen tárgyalt bűnök és vezeklések leírásai hozzáférhetőek), hasonlóképpen mozgással, a test nyelvén beszélnek a táncosok olyan témáról, ami a nyugati civilizáció történetében az egyik legkényesebb kérdés, s dacára a tengernyi szónak, nehezen hozzáférhető téma. Nocsak! Még jó, hogy a táncosok tánccal mesélnek el valamit; vethetné bárki a szememre. És joggal. Mégis, itt valami mással találkozunk; nem egy hagyományos dramaturgia szerint épülő történetet kapunk, mely tanulságával elbűvöl, magasztosságával gyönyörködtet. A pécsiek a hét főbűn világának, az ember esendőségének s a mindezen gyarlóságok eredetét kereső, újra és újra elbukó racionális észnek a rajzát vázolják elénk Cameron McMillan koreográfiájában.

Nem akármihez szól hát hozzá a társulat… és nem is akárhogyan.

Vázolják, rajzolják testükkel a mozdulatokat, mintegy belerajzolják magukat a térbe, geometriai pontossággal. Rafael Bonachela, a sydney-i balett igazgatójának fiatal tanítványa, Cameron ugyanis elképesztően tudatos, felépített, valóban geometriai mechanizmust hoz létre a táncosok testéből. Akárha a felvilágosult ész rácsodálkozása saját magára, mikor megszerkeszti a mechanikus órát, ugyanaz a döbbenet a nézőtéren, ezt a „konstruktumot” nézve… és Isten megteremté az embert, az ember pedig a gépet.

Az előadás jókora sötéttel kezdődik. A későbbiek tükrében ez mintha az ős-káosz volna, melyben halkan beúszó zenére (zene: Rideauer Richárd) feljön a fény; a színpad közepén a paradicsomi képet idéző egyszerű, szögletes díszlet lóg a magasból, alatta az első emberpár. Leheletvékony tüllfüggöny választja el őket a nézőktől; ez még egy másik világ, ez még nem a sötét kor, ez még az ártatlanság ideje. A zenével együtt lassan, először finom mozdulatokkal dolgozva, életre kelnek ezek a gép-emberek, ezek a biomechanikus testek. Már itt is – és az előadásban végig így dolgoznak a táncosok – a belső feszültséget hangsúlyozó, úgynevezett átélő játék helyett a mozdulatok matematikai pontosságán van a hangsúly, amolyan Übermarionetteket látunk. Az érzelmeket, amelyek megjelennek a táncosok testén, a mozdulatok, a hangsúlyos fizikalitás idézik elő.

A paradicsomi bukás utáni képek – merthogy az előadás hangsúlyosan képekbe, ikonokba sűrített mozdulatsorokban fogalmaz – a főbűnök megfestése következik. Persze nem mindig azonosíthatóak egyértelműen ezek a bűnök. De az előadást nézve nem is kérhetjük ezt számon, hiszen itt improvizációkból és kész ötletekből született asszociációs sorokkal van dolgunk; a főbűnökből kiinduló képzetek, gondolatok megjelenítése a cél, nem egy központozott történet elmesélése, hanem egy a civilizációnk alapját képező kulturális produktum újragondolása különböző kultúrtörténeti síkok összemosásával.

Az előadás miliője napjaink nagyvárosi, posztmodern embere. A díszlet (Molnár Zsuzsa) egy forgatható elem a színpad közepén, egy összegraffitizett konténerre emlékeztető fém izé, mely nem csupán hangulatteremtő elem, hanem működése beleszövődik a koreográfiába; sokszor kinyílik a konténer szája, melyből arctalan embertömeg folyik, fel- és eltűnnek alakok benne, alatta. A jelmez a nagyvárosi menedzsert megjelenítő szürke ruha, mely csak erősíti a koreográfiában hangsúlyosan működő csoport vagy inkább tömeg képzetét. Fontos ez a tömeg; ez adja a téma ízét, hiszen miért foglalkozna egy alkotó csoport a bűnökkel, ha nem az együttélés lehetséges módozatainak bemutatására applikál. A harag, az irigység, a szégyen, a féltékenység mind egymás felé mutató szándékainkból, cselekedeteinkből születő benyomások, érzetek. Ezt az érzékiséget képes megragadni az előadás, mindamellett, hogy milyen pontosan, racionálisan megkomponált; mégis túlmutat az ésszel felérhetőn, a kimondhatóság határain.

A tömeg mozgása, mozgatása hangsúlyos szervezőelve a kompozíciónak: az embercsoport ütemes, visszatérő mozdulatokat használó együttes lüktetését olykor megtöri egy-egy táncos azzal, hogy egy másik koreográfiát kezd el, és ez egyben egy újabb kép kialakulásának kiindulópontja is, hiszen a többi táncos ehhez az impulzushoz akár utánzással, akár ellenpontozással kapcsolódva, fúgaszerűen építkező mozdulatsorokat hoz létre. Így hasonlóan a mechanikusan dolgozó testekhez, a képek vizualitása is ugyanazt a geometriai szerkesztettséget viseli, amely az előadás fő szervező elve. A burjánzó képekkel sokkolt retinájú néző olykor megpihenhet; fontos eleme a koreográfiának, hogy az egyes változásokkor a takarásból érkező táncosok miképp adják egymásnak a stafétát. Egyszerűen ki- és besétálnak a színpadra, megállnak. Olykor időzhetünk azzal, hogy csak nézzük, amint egy test - persze mindenfajta szükséges színpadi testtudat birtokában – jön, áll, létezik, mondhatni kiterjed a térben. Nem akar jelenteni semmit, egyszerűen csak az, ami. Élő, lélegző ember.

Sokszor a koreográfia nem hagyományos, színpadközépre állított, hanem eltolódik a fókusz egyik-másik oldalra, vagy a színpad mélyébe.

A társulat mögött feszülő közös munka érezhető, mégis néhány kiemelt alkotó, a teljesség igénye nélkül. Domoszlai Edit és Molnár Zsolt (Ádám és Évaként is) élen járnak a mechanikus testi fogalmazásban, komoly felütései ők az előadásnak. Nagy Írisz a hiúság-képben megrendítően jeleníti meg a boldogtalan végzetasszonyát, Balássy Szilvia lágy mozdulatai nyugvópont a szemnek a legridegebb képekben is, Koncz Péter a harag megtestesítőjeként rángó mozdulataival már-már kibillen a szigorú szerkesztettségből, félelmetesre nagyítva ezzel a formabontással az őrületet, Dóri István hűvös Mefisztó-szerű alakja hátborzongató ómenként feszül.

Egészen új, sajátos ízű előadás A Jó és a Rossz kertjében, amolyan apokaliptikus hegymenet, mely a fiatal koreográfus sokrétű gondolkodását mutatja, mintegy egyesítve a fizikai, biológiai, kulturális műveltséget és művészi érzékenységet. Nem könnyed esti táncos mulatság, viszont kellően próbára teszi a nézőt, érzékeit és értelmét.


Pécsi Balett Nkft. | info@pecsibalett.hu | 7630 Pécs, Zsolnay Vilmos út 37.
Asz.: 25852103-2-02 | Cg.: 02-09-082787