Pécsi Nemzeti Színház

Elemi részecskék bűnbeesése

www.tanckritika.hu - 2010. 12. 07. - Legáth Zsolt

McMillan leghatásosabb eszköze a precízen megkomponált színpadi rendezetlenség, így elemében igazán a csoportos részekben van. Akkor gerjednek a nézőt is magával sodró energiák, amikor a tizenhat táncos egyszerre lepi el a színpadot, elszabadulnak a végtagok, s a követhetetlenségig fokozott ritmusban a táncosok mint megkergült elemi részecsék hánykolódnak a térben.

A hét főbűn inspirálta előadástól ne várjuk a bűnök felsorolásszerű megjelenítését. Noha az előadás gondosan megalkotott képek köré szerveződik, e képekben azonban egy-két kivételtől eltekintve nem a főbűnök egyike-másika kerül bemutatásra, nem ismerünk rá konkrétan a Torkosság, a Harag vagy a Jóra való restség bűneire. McMillan inkább általános állapotot, a bűnbeesés utáni ember léthelyzetét ábrázolja. Előadásának ereje az atmoszféra megteremtésében, s nem konkrét emberi helyzetek vagy karakterek pszichológiai rajzában rejlik. Különösen igaz ez az első felvonás lefojtott hangulatára, amelyben a táncosok akárha az első emberpár által megízlelt bűnök terhe alatt roskadoznának. A nyomott atmoszféra megteremtésében az egységesen unalmas-szürke ruhák és a színpad közepén éktelenkedő fémkonténer tagolta sivár színpadkép mellett a legnagyobb szerep az egyházi dallamoknak jut. A második felvonás tónusa sötétebb, de ugyanakkor kevésbé egységes és meggyőző, mint az elsőé. A konkrétabb fogalmazásmód ritka kivételei a kevésbé sikerült részek közé tartoznak, ekkor McMillan a hangulatteremtést elhagyva, túlontúl is evidens képekkel operál: a soha szűnni nem akaró és a megszerzett vagyonnal soha meg nem elégedő birtokvágy a színpadra gurított almák megkaparintásáért folytatott küzdelemben ölt testet.

A felvázolt léthelyzet kulisszáit korunk, a fémkonténer graffiti rajzai által megidézett nagyvárosi utcakép adja. A paradicsomban szemérmesen szürke alsóneműt viselő emberek pedig mintegy kiűzetésük bélyegét, korunk divatja szerinti ruhákat öltenek magukra az alma megízlelése után, közelebb hozva ezzel a középkor homályába vesző főbűnök tematikáját, anélkül, hogy bármilyen, konkrét napjainkra utalás kivehető lenne.

McMillan e koreográfiájában csak ritkán és erőtlenül próbálkozik azzal, hogy „eltáncolható” személyiséget körvonalazó, jellemfestő mozdulatokat készítsen. Ehelyett geomertiai formákban, térbeli irányokban, a klasszikus balett mozgásrendszerétől a hétköznapi sétáig terjedő mozdulatok lüktetésében gondolkodik. A koreográfiája ebből a gondolkodásmódból születik, amelyet a melbourne-i balettiskolában kezdett klasszikus tanulmányok és a Új-Zélandi Királyi Balettnél töltött évek után az angliai élmények, a Rambert Dance Company és Rafael Bonachela projektjei formáltak.

A nézőktől áttetsző föggönnyel leválasztott térben, az Édenkertben, a harmónia érzetét a teret a színpad sikjában átszelő táncosok mozgásának különböző sebességű, egyenes vonalú és egyenletes ívei adják. A táncosok akárha a térben ringatózó részecskék lennének. Ezek a lineáris, letisztult mozgásirányok bomlanak fel, s kuszálódnak össze a szem számára kibogozhatatlanul a bizonyos alma leszakajtása után. A táncosok mozgatásának e két modalitása az alappillér, amelyre McMillan koreográfiája kifeszül.

McMillan leghatásosabb eszköze a precízen megkomponált színpadi rendezetlenség, így elemében igazán a csoportos részekben van. Akkor gerjednek a nézőt is magával sodró energiák, amikor a tizenhat táncos egyszerre lepi el a színpadot, elszabadulnak a végtagok, s a követhetetlenségig fokozott ritmusban a táncosok mint megkergült elemi részecsék hánykolódnak a térben. A tömegjeleneteket persze a koreográfusi egyszeregy szabályai szerint kisebb alakulatok, pas de deux-k szakítják meg, elvétve egy-egy szóló is kiviláglik a tömegből. Ezek azonban eseménytelenül le is csengenek, a McMillan-mozdulatok ekkor gyakran csak artisztikus ínnyújtogatások és üres légvagdalkozások.

 
McMillannek a csoportos mozgásokra, a tömegre koncentráló fogalmazásmódja kevés lehetőséget teremt az egyéniség megmutatására. A szürkébe öltöztetett arctalan tömeg személytelenségét egyéniségével csak Nagy Írisznek sikerül áttörnie. Az általa táncolt, Klimt nőalakjaira hajazó dekadens haláldíva szimbólumnak elcsépelt ugyan, de a táncosnő jelenléttel tölti meg.

Az 50. születésnapját ünneplő, s idén Pécs városának kulturális nagyköveti szerepét is magára vállaló együttes eme előadása méltó az elődökhöz, és fontos esemény Európa Kulturális Fővárosának programjai között.


Pécsi Balett Nkft. | info@pecsibalett.hu | 7630 Pécs, Zsolnay Vilmos út 37.
Asz.: 25852103-2-02 | Cg.: 02-09-082787