Pécsi Nemzeti Színház

Egymással szemben, egymás mellett
Múlt és Jelen - Pécsi Balett

www.ellenfeny.hu - Czéh Dániel - 2010/6

A Pécsi Balett új bemutatója ünnepi bemutató. Minden évforduló ünnep, s mint ilyen viseli most ez a darab a Múlt és Jelen címet, mely az ötven éves társulat múltidéző és „jövőteremtő” előadása. A két felvonásból álló, két eltérő hangulatú koreográfiasor más-más kor szellemiségét idézi; a szerelemről, emberi kapcsolatokról mesélő mozdulatok eltérő értékképet vázolnak elénk. A múltat Eck Imre első művének, Az iszonyat balladájának felújítása képviseli, a jelent Leo Mujić  Cange back című koreográfiája. Az előadásokat Czéh Dániel mutatja be.

Az előadás prológusa egy mediális gesztus, mely az előadás apropóját tárja elénk; a videón a Pécsi Balett 1961-es első előadásának – az Eck Imre koreografálta Az iszonyat balladája – születési körülményeire emlékeznek az alapító tagok közül néhányan. A rövid interjúból megtudhatunk apró érdekességeket az első társulatról, a darab létrehozásának nehézségeiről. Majd a színpad elsötétül, a vetítővászon lassan a magasba emelkedik, az újra kivilágló színpadon pedig elkezdődik az eredeti koreográfia alapján Uhrik Dóra, Lovas Pál és Czebe Tünde közreműködésével újra betanított Az iszonyat balladája.

A történet önmagában is magával ragadó, ám a második felvonás Change Back című művével együtt teszi azt az egészet, ami miatt az est a Múlt és Jelen címet viseli. A különbségek és hasonlóságok, vonzások és taszítások, oldás és kötés, mely meghatározza a két felvonás egymáshoz való viszonyát, a múltnak és jelennek egymás tükrében megjelenő arcát; pontos és fontos rajzot vázol elénk korról, hagyományról, értékekről. Kár, hogy a nyelv nem teszi lehetővé, hogy egyidejűleg, egyszerre szóljak a két előadásról, muszáj külön-külön értelmezni, egymáshoz viszonyítani a két koreográfiát, de mindez torz töredéke lehet csak annak, amit a mozdulatok képei a nézőben keltenek.

Miért az ’iszonyat’ balladája, amit először látunk? Az iszonyat, amit a 20. század magával hozott, az embernek ebbe a korba való iszonyatos belevetettsége, az értékek megkérdőjelezhetőségét implikálja egy mai nézőben, mégis iszonyatos erővel mutatja be, milyen áron volt képes az ember kiállni amellett, amiben hitt. A szerelmes férfi és a hatalom embere egyaránt képesek meghalni eszméikért.

A történet egy fogságban lévő nő (Kiss Eszter) és egyik őrének (Szabó Márton) szerelmét meséli el. Szerelmük azonban még ki sem bontakozhat, hisz épp abban a pillanatban, mikor egymásra találnak, belép a színre egy másik őr (Dóri István), a rendszer hű embere, aki megtorolja társán eltántorodását. Végtelen egyszerűnek tűnik. Az iszonyat mégis az, hogy még egy elnyomó rendszernek is megvan a maga belső logikája, hogy képtelenség eldönteni, ’kinek van igaza’. Ez az értékek rettenetes erejű egymásnak feszülése.

Mikor a darab elején látjuk a fogságban gubbasztó magányos nőt - majd feltűnik a három ’csukaszürke’, a rendszer három éber őre, akik pontosan a darab zenéjére komponálva mozdulataikat, megalázzák, kínozzák a nőt - a kérdés, ami felvetődik, hogy miért történik mindez. Semmit nem tudunk azonban a nő fogságba esésének körülményeiről, sem arról, hogy pontosan hol játszódik a történet. Lehet a fasiszta diktatúra embertelensége éppúgy, mint a kommunista rezsim gulág-világa. Nem is ez a lényeges, hanem az iszonyat, amit mindez okozott a történelmi emberben. Széthulló, vagy tragikusan beteljesülő egyéni sorsok a történelem forgatagában.

A díszlet is azon eleme az előadásnak, ami konkrét téren és meghatározott időn kívülivé helyezi a történetet. Amit látunk, nem is cella, nem börtön; üres színpadon középre komponálva egy befejezetlen vérpad áll. Az égnek meredő oszlop, ami talán egy bitófa félkész állványa, nyomasztó ómenként feszül a térben, a kivégzésre váró lány mozdulataiban feldereng a külvilágnak, néhai életének néhány emlékfoszlánya, azonban a reménytelenség szétrebbent minden napfényt, mikor a vérpad alól előbújik a három csukaszürke, mintegy a vérpad testéről leváló, annak önállósuló részeiként, akár a hatalom egységes gépezete.

Két egymás életét kioltó társa nélkül végül az egyedül maradt csukaszürke elgyengülve a lány tisztaságától, visszabújik vérpad alatti odújának biztos sötétjébe.


Szünet.

Az iszonyat balladája a múlt, nemcsak az előadás tematikájában, történelmi értelemben, a Pécsi Balett történetében, de formailag, struktúrájában is. Egy középpontosított történet; az egész koreográfia ezt szolgálja. A pontosan a zenére mozduló testek – sokszor olyan érzése van az embernek, mintha ott, a színpadon születne a zene oly ódon, hogy a táncosok írják azt mozdulataikkal – , a történet, az értékek, a díszlet.

A Change Back ezzel szemben egy teljesen 21. századi kompozíció. A mozdulatok jellege már teljesen más. A táncosok oly könnyedén mozognak, mintha a koreográfiába bele lenne szőve rengeteg apró irányított improvizáció. Könnyed, oldott, személyes mozdulatok. Az volt az érzésem, mintha a koreográfus az első próbától kezdve azt mondta volna: most mindenki engedje el magát, felejtse el a szabályokat, saját testi, szellemi korlátait, és engedje, hogy a belső energia vigye. Persze nem olyan értelmű szabályfelrúgásról beszélek, mely által a táncosok mozdulatai artikulálatlan, öncélú rángatózásba torkollanak. Nem. Az egész, ami megszületik, egy jól szervezett káosz. Középpont nélküli, egyidejűleg létező, önmagukban releváns mikro-történetek, horizontális és vertikális síkok egymásra montírozódása. Oly sok minden történik a színpadon, hogy óhatatlanul lemarad valamiről a néző tekintete; ez az ellipszis, ami létrejön azonban számomra nem zavaró hiány, inkább megteremtett hiány. Felvetődik a kérdés, vajon tudatos szerkesztettség-e ez a sok mellérendelt történet? Vajon a kapcsolatokat rendkívüli érzékenységgel ábrázoló koreográfus, hasonló éleslátással rendelkezik-e a társadalmi viszonyokat illetően, hogy ilyen pontosan megjeleníti formailag is a szociális viszonyokat? Ez a színpadon egyidejűleg létező sok kis történet ugyanis a jelenlegi társadalom pontos látlelete. A néhány hangsúlyos gesztus erejéig találkozó táncosok, miután odaadták és elvették a másiktól, amire szükségük van, már libbennek is tovább új édesség után kutatva. Az individuum harca önmagáért önmagával. A probléma nem a világban van kint, a találkozások nem azért nem teljesülhetnek be, mert valami baj van a másikkal, hanem mert a pillanat gyors mámora, az azonnali kielégülés a cél. Nincs távlat, nincs közös cél, nincs küzdelem, nincs munka. A díszlet a csupasz, fekete falak körben, a színpad maga, amire fel-le vetődnek alakok, ebben a légüres térben jelölnek ki testükkel, mozdulataikkal apró, személyes tereket. Arcukon zavarodottság, egymást próbálják nyugtatni, de semmit sem fognak fel a másik problémájából. A férfi keresi magában női aspektusát (anima), a nő pedig férfi aspektusát (animus). Az individualizáció fontos momentuma, mikor a tudattalan ellentétes oldalai megtalálják egymást; ez döntő lépés az egésszé válás útján. Itt azonban önmagukba zárult alakokat látunk, így mindenki csak töredék marad, az Egész nem jön létre.

Fantasztikus ábrázolásmód, szép történetek, nagyszerű egyéni határfeszegetés ez a koreográfus, Leo Mujic és a táncosok részéről.

A Múlt és Jelen pontos képe annak, hogy megfelelő szakértelemmel, kellő érzékenységgel hogyan örökítődik át és teremtődik tovább egy fontos művészi hagyomány.

Köszönet ezért a szép jubileumi „ajándékért” a Pécsi Balett vezetőjének, Vincze Balázsnak, és a nagyszerű formában lévő táncosoknak!


Pécsi Balett Nkft. | info@pecsibalett.hu | 7630 Pécs, Zsolnay Vilmos út 37.
Asz.: 25852103-2-02 | Cg.: 02-09-082787