Pécsi Nemzeti Színház

Kortárs tánc-sztori a Pécsi Nemzeti Színházban

www.echopecs.hu

Pécsi Balett: A Notre Dame-i toronyőr
2005. november 25.

Nem is a Budapest–Pécs távolság és a költségek, inkább a szokásos túlvállalás okolható azért, hogy ez az írás csupán az első szereposztás nyújtotta élményről számolhat be A Notre-Dame-i toronyőr bemutatóját követően. Nem mintha a november 25-i premier előadóival bármi baj lett volna — ellenkezőleg! — a színlapon szereplő másnapi neveket olvasva azonban (Kozár Eszter, Valkai Csaba, Dóri István, Gallai Zsolt) sejthető, hogy újfent más hangsúlyokat kapott volna a történet. 
 
A történet: a Pécsi balett új bemutatójának gerince, lényegi eleme ugyanis a sztori (a színházigazgató bevezető szavai szerint) — visszaka-nyarodva a társulat korábbi hagyományaihoz. Ez — a premier alkalmával többször is elhangzott megállapítás — árnyalást igényel. Tóth Sándor, majd később Herczog István valóban nemegyszer alapozott klasszikus történetekre, ám ezeket egyfelől neoklasszikus nyelvezet és hagyományos szerkesztés jellemezte (szemben a most látható kortárs technikai fúzióval), másfelől a Pécsi Balett alapító korszakára nem volt jellemző. Különösen nem azzal az előjellel, amellyel most a közismert irodalmi forrásra épített táncalkotást illetik (ti.: a legszélesebb néprétegek megszólítása), de hát más időket írtunk akkor. Az 1960-as években épp abban állt a Pécsi Balett különlegessége, hogy nem kívánt kiszolgálni semmilyen nézőréteget: tehette, amit értékesnek tartott — a még megfelelő politikai háttér birtokában ez nem okozott semmiféle egzisztenciális problémát se a társulatnak, sem az azt befogadó Pécsi Nemzeti Színháznak.

Ma viszont éppen erről van szó. A művészetet — még hagyományosan progresszív kulturális létesítmény esetén is — a piaci kereslet irányítja. Finanszírozási gondok miatt a művész elsőrangú kötelessége a fizető néző becsalogatása az előadásra, ami aztán gyakran megalkuvásokat, rosszabb esetben szakmai nívótlanságot „eredményez”. Szerencsére a Pécsi Balett legújabb bemutatója esetében ilyesmiről nincs szó. Igaz ugyan, hogy a közép-európai néző dráma-éhségét teljességgel kiszolgálja a nagy romantikus, Victor Hugo regényéből adaptált kétrészes táncmű, a feldolgozás módja friss és lendületes, nem érződik rajta rozsda vagy patina.

Jurányi Patrick — bár egy évtizede végzett a Magyar Táncművészeti Főiskolán —, mivel táncos szerződései hamar külföldre szólították, új „szerzeménynek” számít a magyar táncéletben. A Pécsi Balett vezetésének vakmerősége, mellyel látatlanban megjátszotta őt a lutrin, mint alkotni éppen csak elkezdő fiatalt, most már csakis dicsérhető, mert „bejött”.

A Notre-Dame-i toronyőr hálás történet, ugyanakkor könnyen át lehet vele lépni a jó ízlés határait. Jurányi frappánsan pergő dramaturgiája (melynek kialakításában minden bizonnyal szerepet kapott a konzultáns, Németh Ákos), vagánysága és látható racionalizmusa megmenti a szirup veszélyétől.
 
Rövid prológgal indít az előadás: a négy főhős egy-egy szólórészlettel teszi le névjegyét, szűk fénykörökben, elemelve bármilyen konkrét kontextustól, kizárólag mozgással, tehát szándékoltan nem szerepükre, hanem jellemükre fókuszálva. Később aztán viszontlátjuk ezeket a mozdulatokat: Quasimodo drabális, mégis lágy, esendő gesztusait, Phoebus keménységét, Frollo elfojtott szenvedélyességét, Esmeralda puha nőiességét. E bemutatkozások után kezdődik a történet: háttérben a Notre-Dame óriásira kinagyított homlokzata, a szintek, színterek elemelését pedig fém-állványzat szolgálja. (Tervező: Tresz Zsuzsa.)

Fő vonalaiban lepereg előttünk, kivel mi történik a regény során: Phoebus hódításai, Quasimodo meghurcolása, a pap eszelős féltékenységéből fakadó akciói, Esmeralda menekülései és menekítései, majd kötél általi halála, végül Quasimodo bosszúja. Pereg, mint egy film, pontos képek által tökéletesen érthető módon. Sehol egy fölösleges kellék — ami van, az viszont kikerülhetetlen funkcióval bír —, a kommunikáció fő eszköze a mozdulat.

Érezhető a változás, ahogy a koreográfus a darab készítésének folyamatában egyre magabiztosabban és bátrabban kezdett játszani az általa ismert tánctechnikák és stílusok váltogatásával. Míg az első tánckarjelenet még kicsit aggályos a hagyo-mányosan formális balettszínházi pantomim és grimasz-repertoár bevetésével, valamint a férfi-női szerepek konvencionális ábrázolásával, úgy eszközei egyre merészebbekké válnak, s a darab utolsó részében megjelenő bizarr női gyászkórus már izgalmasan elvont.
Az alkotói szándék szerint a mű a négy fősze-replő jellemére összpontosít, a tánckar szerepe az ábrázolás szempontjából mégis nélkülözhetetlen. Táncaik stílusa kontextushoz igazodva váltogatja az amerikai posztmodern, a klasszikus, a jazz, sőt hip-hop és electric-boogie elemeket. 
 
A főszereplők közötti viszonyok a darab első harmadáig konvencionálisan egyértelműek. Attól a momentumtól kezdve azonban, amikor a csuklóinál felfüggesztett Esmeralda lélegzetelállító légtornász-szólót prezentál, a gesztus bátorsága mintha lendületet adott volna a viszonyok alakulásának is. A papi reverendából szemünk láttára fejti ki magát a félmeztelen, frusztrált férfiember, hogy aztán majd abba, mint börtönébe, újra visszaburkolózzon. Frollo figurája nagyon erős: akár szándékoltan, akár nem, a darab inkább szól az ő személyes tragédiájáról, mint bármi másról. A génjeibe kódolt keménység küzd benne az esendő férfival, a szenvtelen kíméletlenség az izzó szenvedéllyel. Hiába zárul a darab Quasimodo nagy formátumú (s ezen az estén különösen szépen előadott) szólójával, a balettmű igazi szenvedéstörténete Frollóé. Vincze Balázs, az első szereposztás Frollója tisztán, egyértelműen építi fel a szerepet: a hűvösből, szárazból hitelesen vált a szenvedélyesbe. Alakítása erőteljes és mélyen meggyőző.

Quasimodót operaházi vendégművész, Kovács Gergely Csanád adta elő ezen az estén. A púposság sztereotípiájának nyilvánvaló buktatóit eredményesen elkerüli: őszintén, „izomból” táncol, nem „lelkizi túl” a szerepet. Utolsó, a darabot záró szólójában a leghitelesebb, mintha itt talált volna rá a szerepre úgy istenigazából.

Esmeraldát, az amúgy mindig drámaian erőteljes Spala Korinna most játékosan nőiesre, szinte kislányosra „vette”. Váratlan megoldás, viszont következetes és a Quasimodóhoz fűződő gyerme-kien tiszta kapcsolatot is értelmezi.
Az est meglepetése Szalka Krisztián: talán még soha ilyen érett, felnőtt alakítást nem láttunk tőle, mint most Phoebus szerepében. Mozgása rugalmasabb lett, anélkül, hogy erejéből vesztett volna; játéka egyértelmű. (Igaz, feladata e hős alakjában nem túl összetett.)
És jó a csapat — rengeteg új, fiatal táncos —, jó látni, hogy a társulat nem esett szét, vagy talán fogalmazzunk így: újból összeállt.

Ha van valami, ami kicsit visszaveti az összbenyomást, az a darab zenei szerkesztése. Úgy látszik, van annak árnyoldala is, amikor rendelésre készül a kíséret: az egyes epizódok tartalmának való túlzott megfelelni akarás gyakran szájba-rágóssá, „filmzenévé” degradálja a hanganyagot. Ez történt itt is: az elektronikus, hol ebből, hol amabból a stílusból ismerős dallamok tán túlságosan szolgálatkészek, az összhatás mindenesetre eklektikus. (Zeneszerző: Weisz Nándor.)

Nem így a jelmezek: bár jellegében mindenkin olyan holmit látunk, ami neki — stíluskorszakhoz nem ragaszkodva, de a megértést segítő utalásokkal — szerepe szerint jár: az összkép egységes, tónusaiban ízléssel, hozzáértő kivitelezésben. (Ismét Tresz Zsuzsa).

Lőrincz Katalin


Pécsi Balett Nkft. | info@pecsibalett.hu | 7630 Pécs, Zsolnay Vilmos út 37.
Asz.: 25852103-2-02 | Cg.: 02-09-082787