Pécsi Nemzeti Színház

Humor, megilletődöttség és vendégjárás a 45. évfordulón — a Pécsi Balett első bemutatójának emlékére

www.echopecs.hu

Érintettként ugyanolyan megilletődötten toporgok itt, a Pécsi Balett 45 éves jubileumáról szóló tudósításba kezdve, mint azok, akik a születésnapi est folyamán megszólaltak. Ahogy növekszik ez a számjegy (eszméltem a 25-nél, aztán lett 30, sőt 35, majd 40 és 45: a társulat mindig fontosnak tartotta a mérföldkövek felállítását, függetlenül attól, milyen korszakát élte éppen) — azzal párhuzamosan adja át helyét a megemlékezők érzéseiben a „buli-hangulat” a megilletődöttségnek.
Nem csupán azért, mert növekszik azon volt társulati tagok száma, akik végleg eltávoztak, hanem azért, mert a megemlékezők átlagéletkora — értelemszerűen — egyre nő, életeinkben egyre inkább átveszi a jövő iránti nyitottság helyét a múltunkba kapaszkodás...
De félre a köldöknéző megilletődöttséggel: nézzük, mi történt a Pécsi Nemzeti Színházban 2006. január 14-én, 45 évvel és 11 nappal a Pécsi Balett első bemutatója után! 
 
A színház szépterű, kiállításra azonban alkalmatlan előcsarnokában kiállítás-megnyitóval indult az est. Bármilyen impozáns, arányos és kellemes is a kis előtérből nyíló két kapubeugró, s a korlátos emeletre szélesen felvezető lépcsősor, nincs itt olyan pont, amelyet egy ünneplő tömeg minden tagja lát és hall. A szertartást elindító Tóth Sándor (az egyik volt igazgató, alapító tag), aki szemmel láthatóan a megemlékezés egyik fő mozgatórugója volt, nehéz helyzetbe került. Míg a lépcsőn állva bekonferálta a megnyitó zeneszámot, az utcán rekedt, érkező közönség már az ajtókat ostromolta. Aki addigra már felszállingózott a jéghideg és szűkös előtérből, az azért nem hallott semmit, aki lent szorult a pár négyzetméteren századmagával, az azért. (A rossz akusztikán persze nem javított az egymással 5-10-30 év óta itt először összefutó régiek izgatott pusmogása, ami egyikünknek sem róható fel persze, hiszen ez az este éppen ezért került megrendezésre!) Barth István fuvolaművész Edgar Varese különleges, 21,5 Density című kompozíciójával készült az alkalomra: ezt viszont jól lehetett hallani, míg a művész szóbeli bevezetőjét egyáltalán nem. Utólag megtudtam tőle, hogy ez a számjegy annak a platina hangszernek a karátérték-jelölése, melyre a művész — a 1930-as években — ezt a merészen lecsupaszított művet készítette.
Mint ahogyan utólag ismertem meg dr. Bachman Zoltán Kossuth-díjas építész ünnepi beszédét is, melyben a szemtanú intenzitásával sorolja el az 1961. január 3-i előadás eseményeit, a műveket, s név szerint a résztvevőket. Külön figyelmet szentel a korai 60-as évek pécsi szellemi közegének, aki nemcsak befogadta, de tovább gazdagította, segítette az akkori körülmények között meglehetősen alternatív társulat működését. 
 
A jelentékeny fotóművészek (Féner Tamás, Korniss Péter, Szalay Zoltán) alkotásaiból összeállított szerény kiállítás is ezt a korszakot, a 60-as évek elejét dokumentálja a paravánokon: a beszéd az ő tanúságtételüket hivatott kiegészíteni. (Szerepel egy kisebb montázs is az azóta eltelt időszakok különböző, túlnyomóan helyi fotográfusok által készült papírképeiből: hadd nosztalgiázzanak azok is, akik jóval az indulás után érkeztek a társulathoz.) Az a vegytiszta szeretet és hit, amely e prológus szereplőiből (Tóth, Barth, Bachman) áradt, amellett, hogy az egész est későbbi hangulatát is megalapozta, mélységesen kárpótolt az ügyetlenségért, hogy senki sem hozatott egy mikrofont.
A nézőtérre beülve újabb köszöntők sora következett, ám itt már nem hiányzott a mikrofon: a remek akusztikájú térben csupán a családiasságot hangsúlyozta az elektronika mellőzése: minden szót tisztán értettünk. Simon István, aki jelenleg a színház „intendánsa”, és évtizedek óta részese az ott folyó munkának, szerényen visszafogott, mégis elementáris humorral idézte meg, hogyan érintette őt — még diák korában — a Pécsi Balett legendás előadása. A humor azután az őt követő két megszólaló beszédének is alaptónusként szolgált, s ez óriásit könnyített a már említett megilletődöttség terhén. Köszönet jár tehát nemcsak neki a szeretet- és tiszteletteljes, ám könnyeden szellemes, többnyire improvizált fordulatokban gazdag szövegért, de az őt követő polgármesternek, Toller Lászlónak is, aki a maga stílusára és profiljára alkalmazta ugyanezt a hangnemet. Vincze Balázs, a társulat jelenlegi vezetője szintén ezekkel az eszközökkel tudott erényt kovácsolni a maga által is többször hangsúlyozott tényből: fiatal, s így tapasztalata minden előtte szólónál szerényebb. Beszédéből inkább egy megilletődött kamasz kedvessége, mintsem a vezetői fölény sütött, s ez, függetlenül attól, hogy helyzetbe kerülésének körülményeit jellemzi, kifejezetten rokonszenves.

Aztán jött a tánc. Az első rész: ajándékcsokor, melyet duettekből kötött és nyújtott át az alkalomból Pécsnek az ország három hivatásos balett-együttese. Hogy vajon miért éppen duettekből — férfi-női kettősökből — állt össze ez a felvonás, ki szerkesztette, válogatta, azt a közönséggel semmilyen kommentár nem közölte, viszont Katona Ágnes hivatásos konferálásának köszönhetően magukról a műsorszámokról minden fontosat megtudhattak a nézőtéren ülők.
Méltó indítás egy ilyen ajándékcsokorban a nagy magyar balettalkotó kortárs: Seregi László „Cédrus” kettőse: a 25 éves pálya után is gyönyörű Hágai Katalin, s partnere, Cserta József előadásában. A 70-es években készült balett rész-lete ma sem poros — holott stílusa markánsan idézi az akkor friss reveláció: Maurice Béjart hatását —, harmóniája és muzikalitása időtálló.
Egész más korszak: napjaink „szülötte” az Örvény című kettős. Lukács András — az a fiatal tehetség, aki londoni tanulmányai után üstökösként robbant be itthon pár éve koreográfusként, jelenleg a bécsi Staatsoper szólistája — lendületes, technikás, a test minden izomrostját „megszólaltató” és különösen: szenvedélyes kettősöket készít. Ez is ilyen, s Bacskai Ildikó és Bajári Levente előadásában érvényre is juthatott minden erénye.

A Győri Balett tavalyelőtti skandináv vendég-alkotója, Marie Brolin-Tani alkotásával érkezett. A Macbeth című, egész estét betöltő Shakespeare feldolgozásból most Sóthy Virág és Pátkai Balázs előadásában a Macbeth-házaspár konfliktusokkal terhelt kapcsolatába nyertünk egy rövid bepillantást.
 
Ezen a ponton a balettművészet egy korai korszakába fordítottak minket vissza a műsor szerkesztői. Marius Petipa a Kalóz című — amúgy teljes egészében már nemigen játszott — balett-jének bravúrszámát, a „nagy pas de deux”-t hozta most a Magyar Nemzeti Balett. Somorjai Enikő és Cserta József kellő csillogásában prezentálta a kettőst és a hozzá tartozó szólókat, szellemiségében azonban ez a szám nem illett ahhoz az ünnephez, melyet a vakmerő formabontás, a merész szellemiség műhelyének szentelnek. A XIX. századvég kristályosan csillogó, lenyűgöző táncparádéja a cári udvar és általában: az arisztokrácia konzervatív kényelmében születhetett meg.

Sebaj, mire túlságosan elméláznánk ezen a kérdésen, máris ott a színpadon korunk egy „hatalomátvevő”, formabontó fenegyereke: Juronics Tamás. Olyan kettőst láttunk most tőle (társával, a nagyszerű Barta Dórával előadva), melyet magyar nézők még nem láthattak. Juronics egy német társulatnak tanította be Carmen-adaptációját két éve, s ennek azt a részletét mutatták most be, melyben Michaela szembesül a ténnyel: Don José már nem őt szereti. A felvonás legfűtöttebb, leghatásosabb, leghitelesebben előadott virtuóz és drámai kettőse méltó lezárása volt ennek az ajándék-felvonásnak.

A második részt — méltón és indokoltan — Eck Imre egyetlen rövid felvonásnyi (ám komplett: maga mellett más műsorszámokat nem megtűrő) alkotása: a Tavaszünnep. A felvonás előtt Vincze Balázs újra a függöny elé lépett, s nem csupán azért, hogy lerója most inkább megilletődött tiszteletét az alapító mester emléke előtt, hanem azért is, hogy bejelentsen egy beugrást. Az egyik legfontosabb szerep előadója, Czebe Tünde sérült le az előesti főpróbán, s helyette Budapestről „hozzatták” Hucker Katalint, aki szerencsére részt vett júniusban a darab szabadtéri felújításán. 
 
Arról a nyári jubileumi estéről meg is emlékeztünk e hasábokon, s akkor megfogalmaztuk azt is, hogyan „jön le” a Tavaszünnep ma, 32 évvel a születése után. Azt, hogy muzikalitása, képi szervezettsége lenyűgöző, formanyelve (a csaknem afróba fojtott, de mindenképp népi elemekkel ötvözött klasszika, valamint a kéz- és karjelek rendszere) határozottan egyéni, s azt, hogy a mai, vegyes képzettségű társulat tagjai micsoda odaadással próbálják felidézni ezt a formanyelvet. A vélemény ezúttal sem lehet más. A Sztravinszkij ugyancsak nehéz partitúrájára kegyetlen pontossággal bepróbált darab stabilan állt a lábán (nyilván ismételten köszönet illeti az áldozatos munkát végző betanítókat: Végvári Zsuzsát, Hetényi Jánost és Lovas Pált), s a táncosok őszinte hite révén, mely kitöltötte a mozdulatokat, percre sem tűnt porosnak. Az előadást követő fogadás végül protokoll-mentes volt — bár az azt megelőző beszédeket sem éreztük protokollárisnak, hála a papírlapok nélküli, laza és könnyed megszólalásoknak —, ez az alaphangulat itt folytatódott. Végre sietség nélkül beszélgethettek egymással olyanok, akik évek óta nem is tudnak egymásról — s mellé még vadpörkölt és vargabéles is jutott bőségesen.

Lőrinc Katalin


Pécsi Balett Nkft. | info@pecsibalett.hu | 7630 Pécs, Zsolnay Vilmos út 37.
Asz.: 25852103-2-02 | Cg.: 02-09-082787